Szeress!
Én akkor nem hiába éltem,
lemondtam rólad százszor,
ha kellett szívet cseréltem.
Te mégis akkor adtad nekem,
a szívedből lepattant drága ékem
mikor én tunyán henyéltem.
Szeress!
Nem hittem neked,
csak önző pillanatnak véltem,
az hittem üres vagy és sivár.
Most érzem mily gazdag a lélek,
ha száz pokol állna utamban
ugyis szeretni kellene téged.
Szeress!
Mert életem eltűnő napkorongján,
kialszik a lényedből sugárzó fény.
ébren örzöm emléked az elmúlástól,
mint a színes könyvek őrizik álmaink,
a vágyaink szárnyain repülő regényt.