Távolodott a város zaja.
Sárgás fények simultak a vízhez,
rohantak a habokkal tova.
Egymást lökdösték az égen felhők,
(homályosan láttam, esteledett)
a Nap sietve búcsúzott az égtől,
a Hold a helyére ügetett.
Felgyorsult köröttem a csillagok léte.
Ezrek születtek s porrá égve
szörnyet haltak
egy röpke pillanat alatt.
Hasaltam, alattam a folyó szaladt.
Roppant különös.
Kezemre támasztottam állam.
Évek jönnek-mennek…
Végleg megálltam!?
Nem. Lassan magamhoz térek.
Nyújtózkodom egy nagyot,
Felveszem a tempót,
s máris indulok…
10 hozzászólás
De jó Neked Gyömbérkém, hogy szunyókálhatsz egy stégen…irigyellek ám! S közben ily szép versikét faragsz:)
Gratulálok!:)
Köszönöm sleepwell. Sajnos nem sokáig tartott…:))
Fantasztikus, hogy a mélyben születő, néha borzongatóan zavaros, máskor meg tiszta, csillogó naptükör felszínű víz milyen csodás alkotásokat inspirál. Nagyon nagyon tetszik a versed.
Köszönöm Arany, hogy olvastad, és örülök, hogy tetszik!
Ó, de jó, de jó! Már megint! Gyömbér, adtál már ki kötetet?
Az első versszak tetszett a legjobban, az utolsó viszont kiváló vége a versnek!
Ismét remekmű!!
…és ismét örömmel olvastalak.
Hasalni a stégen és közben szunyókálni, ekkor jönnek csak igazán a gondolatok. Jó, hogy így megihletett.
Szeretettel: Rozália
Kedves Liz Reed, zsike és Rozália! Köszönöm, hogy olvastátok!
Üdvözlettel: Gyömbér
jó nagyon
Köszönöm András! 🙂