Ha odvadba térek,
pázsitból röppenő
szellőként
simítod ráncaim,
nedves leveleket
eregetnek
pajzán hullámaid.
Most, senki más…
Senki…csak te létezel!
Te, ki vad viharként
téped fel konok kínjaim,
s oldod fel, sejtekbe
hegesedett szavaim.
És nem tudom miért,
azt gondolom,
ború folyik ilyen bátran
a galambszürke égre,
ha gyógyírt kever
a letiport, júliusi rétre.
Egy percre megszökhet
a testbe lapult lélek,
hogy törékeny tükre legyen
az újjászületésnek.
3 hozzászólás
Kedves Tímea!
Nagyon tetszett a versed.
A képeid gyönyörűek, a ritmikája remek.
Szeretnék gratulálni a nemrég megjelent verses, novellás kötetedhez.
Barátsággal: harcsa
Köszönöm kedves Harcsa!
Gyönyörű!
Nem is tudom másképp kifejezni magam. Gratulálok a vershez is és a kötetedhez is. 🙂
Szeretettel: Joxemi