Hogy magukba roskadnak a házak,
ha hátukra nehezülnek a hópelyhek!
De ma mégis, ahogy langyossá olvad a súlyuk,
s a puha földre csurognak – fellélegzik a matéria,
pedig nem marad itt más, csupán a mocsok,
miként a tiszta víz az égre kúszva felhővé párolog,
otthonnak hitt épületek nyögve várossá fonódnak:
bentről feszítik szét, kintről szabályossá nyomják
az utcák beton prései, a póznák rideg nyalábjai –
éjjeli bogarak gyűlnek oda, s pogány táncukkal körbeölelik,
ahogy a kocsmákat a zaj, ringyót a szerető.
Gyerekkönnyet szárít a reggeli Nap.
1 hozzászólás
Igen nehéz belső lélekkel kiközvetíteni azt
a falut, amit szeret az ember, de megérzésem szerint
sikeres, melegszívű sorokkal megtetted.
grat.ruca