Sárguló levelek közt
jár az őszi szél,
mint megfáradt öregember,
ki botjára támaszkodva lép.
Csendesen halad
tova az alkonyatban
pár levelet lesodorva
az ágakról – óvatlan.
Gondolataimba merülve,
szótlanul lépkedek;
körülöttem sírhantok,
régi és új keresztek.
A sírokon koszorúk
s pár szál fagyos virág.
Gyertyák égnek szerte
– olykor reszket a láng.
Rájuk gondolok,
kik egykor köztünk éltek:
sírtak és nevettek,
gyűlöltek és szerettek.
Sok apró emlék
tódul fel bennem:
Egy hang. Egy arc.
Egy ember, kit ismertem.
Emlékeimben
ott őrizlek,
Elég egy apróság
– és újra felidézlek.
Hallani vélek
egy régi párbeszédet,
annyi mindent
mondanék még néked…
Lemegy a Nap,
immár végleg bealkonyul,
sötét lett az égbolt,
reánk az este borul.
Csillagok ragyognak,
telihold ül a fák felett,
körülöttünk gyertyalángok
százai fénylenek.
Elmondok egy imát
és meggyújtok egy gyertyát,
lángja apró,
mégis meleget és fényt ád.
E kis láng a mi
üzenetünk néktek:
Szeretetünk nem múlik,
a szívünkben éltek.
1 hozzászólás
Nekem visszaadta ezeknek az esti mécses gyújtásoknak a hangulatát.