Tombol a nyár, rekkenő a hőség,
mindegy, hogy az óra hányat mutat,
szemem mindig csak árnyat kutat,
jó, jó, szeretlek… de ez a bőség…
kicsit sok nekem ez a kánikula,
szédülten kószálok, mint egy kába liba
a fák alatt, de áttűz a nap a lombokon,
a szél is bujdokol, ki tudja hol…
Felhők után kutatok, várom a
megváltó égi könnyeket,
nincs levegő, csak benzingőz és por,
a nagyváros átka, ebben az aszályban,
a fák is alusznak hervatagon, a fű is
elhevert, mint halott, elnyúlt gyenge teste,
szomjasan kókadnak a virágok este,
irgalmatlan szikkadó egek, s ti szelek
küldjetek mennydörgést, s levegőt frisset,
levegőt… levegőt… megváltó hűset!
6 hozzászólás
Igazi kánikula vers. 🙂 Fohász ez a javából, és külön tetszik ahogyan játszottál a szavakkal, végigvezetve bennünket a szomjazó tájon. Csatlakozom a kérésedhez, kedves Ida. 🙂
pipacs 🙂
Köszönöm, kedves Pipacs a csatlakozást. Szükség van a fohászkodásra, majd meglátjuk mire megyünk együtt.:)
Nehezen viselem a hőséget, és már-már bosszúból írtam ez a verset. Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Ez egy igazi kánikulai pillanatkép. Mennyire fogunk mi még epekedni erre, majd december közepén.
Most viszont, én is pipaccsal és veled értek egyet, jöhetnének azok az égi könnyek.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
Ilyenek vagyunk, most elegünk van a hőségből, majd visszasírjuk, ha kemény hideg tél lesz.
Már csak ilyen az ember, örök elégedetlen.:)
Köszönöm, hogy velünk együtt várod az égi könnyeket
Szeretettel
Ida
Jól megírtad, remek vers, de nem jó ez a nagy hőség senkinek.
Gratulálok: oroszlán
Örülök, hogy tetszik a vers. Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida