(a szoba majdnem teljesen sötét, egyedül a kis laptop fénye pislákol, egy szaporán gépelő fiatal lány ül előtte az éjszakában.)
szia
nem vagy véletlenül itt rejtőzködve?
valakivel beszélnem kell
valaki emberrel
valaki aki ismer
és szeret
akinek leírhatom az érzelmeim szégyen nélkül
aki megoldást talál az életemre
aki biztosít róla hogy tényleg nem vagyok normális
és nem csak én hiszem azt
aki bebizonyítja nekem
hogy nem hiába ülök itt a gép előtt
és értelmetlen soraim is jelentenek valamit
hogy szövevényes érzelmi eredetű gondolataimnak van értelme
hogy nem egy önmagát elpusztító emberszerű lény vagyok
ez hülyeség
az utóbbi
nem pusztítom magam
csak szimbolikusan
szimbolikus önpusztító vagyok
gyilkolom a lelkem
rossz még leírni is
de komolyan nem tudom, ki vagyok, és miért vagyok ezen a földön
és túl sok
és túl bonyolult
gondolat és érzés van bennem
így el kell azokat pusztítanom, hogy visszajussak a gyökerekhez
hogy lássam végre mi is vagyok
ki is vagyok
és rájöjjek mi ez az egész magam körül
és már elkezdtem
és rájöttem
nagyon őszinte vagyok-vagy akarok lenni
és mindenkivel az vagyok
de valahol bennem, mélyen, valami őszintétlenség van
valami hazugság
valahol mélyen hazudhattam az érzelmeimről magamnak, hogy könnyebb legyen
valahol mélyen egy nagyon önző, szeretetéhes érzelmi hulla vagyok
képtelen vagyok adni.
csak elnyelem az embereket
és az érzéseiket
a mosolyaikat
de nem tudok adni
s ezért mikor valaki igazán megismer
menekülni kezd előlem
de én belékapaszkodom
és nem engedem el
soha de soha nem engedem el
abba a hitbe ringatva magam
hogy szeretem
pedig csak kihasználom az embereket
elveszem belőlük, ami kell
és megeszem, felfalom őket
mikor erre rájönnek már túl közel vannak hozzám
így már sebezhető vagyok
tehát megsebeznek
s végem
nekem is és nekik is
és ennyi.
az érzelmeim halottak.
elpusztítottam őket, tiszta vagyok, mint a friss hóra hulló vércseppek
s kész vagyok arra
hogy főnixként újjászülessek
és újrakezdjem az életem
és újra építsem az érzelmeim
és újra és újra szeretetet raboljak az emberektől
akik újra és újra meg fognak sebezni
de nem baj
mert a szeretetet
amit tőlük kapok
senki nem veheti el többé.
s ez már beteges
mintha a szeretet valamiféle vagyontárgy lenne
úgy őrzöm
de felesleges
mert nem az
a szeretet nem vagyontárgy
hanem nehezen megszerezhető érzelmi kincs.
5 hozzászólás
Kedves Nike!
"a szeretet érzelmi kincs" való igaz! amit kiérdemel az ember, aztán meg is őriz, tovább adja másoknak és ezután visszakapja. Én így hiszem, tudom, és gondolom, és persze érzem is. Ezek a gondolatok jutottak eszembe olvasás közben.
Barátsággal Panka!
Szia Panka!
Igen, pontosan ezt akartam elérni, hogy ez érződjön a végére a rengeteg szinte már érzelmileg abszurditásba csúszó sor után az olvasóban. Az egész személyiség teljes mértékben lehetetlen, lehetetlenül szélsőséges, épp ezért érdekes.
Örülök, hogy olvastad.:)
Üdvözlettel: Niké
Szia!
Megihlettél, ami jó… 🙂
Én is szerettem volna már ilyesmit írni (mármint formailag-érzelmileg), de azt hittem, hogy ez olyan besorolhatatlan mű… Nah mindegy…
Nagyon jó, áradnak az érzések és a gondolatok, valamennyire hasonlítunk! 😉
Pussza,
Kini
Szia!:)
Örülök, hogy megihlettelek!:) Engem sosem zavart, hogy besorolhatatlan, mivel "csak úgy" írtam, szívem szerint. Igen, ez az egyetlen dolog, ami miatt néha "verseket" írok: az érzések-érzelmek-gondolatok olyan szintű áradata, ami miatt nincs idő?türelem? prózába ültetni.
Pussz: Niké
Az előző, hasonló stíulsú versed nekem jobban tetszett, természetesebb volt, letisztultabb. Kevered a lírai elemeket a saját, személyes minimalista stílusoddal, ami nekem meredek. az érzelmi hulla és a főnix nekem nem fér meg egy versben, persze ez csak a saját izlési defektusom. ami miatt 3ast adtam rá, az a nyelvtan. Nem ártana, ha egy váratlan pillanatban átolvasnád és kijavítanád a mondatokat. Üdv:
D.