László István (Luink)emlékére
Önként vetted magadra
a hideg nagykabátot,
sírod gomblyukaiba
séták tűznek virágot.
S mi, itt rekedt mindannyian –
az álmot húzzuk magunkra,
emberi párával töltjük tele
lidérc dideregtette szobánkat…
minden fogyó holddal egyre
közelebb a kézfogásra!
4 hozzászólás
Az elmúlás, a búcsúzás egyedi megjelenítése nagyon tetszett!
Szeretettel gratulálok: Ica
Szia VFZ! 🙂
Bevallom, hogy a mai formákhoz még csöppet igazodnom kell, de nincs ellenemre, mert elvileg holtig tanul az ember.
Amit ebben a versben megfogalmaztál, az kellőképpen beszédes, el is talált, mert az emberi halandóságot fogalmaztad meg úgy, hogy az első sorban benne találtam a "miértet" is, ezért duplán megrázó a vers.
Képeid is modernek, persze tökéletesen bennük van az elmúlás. A záró két sor ütött, mert nekem is gondolnom kell arra a bizonyos kézfogásra.
Szeretnék vidámabb verset is tőled!!! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin fedőnevű A.! Nyeszlett vers ez, osztálytársam többet érdemelne. Öngyilkos lett, állítólag. Diáktársaim nem hívtak meg temetésére. Én vonzódom a tragédiákhoz. Csak így elmegy az életem. Talán a mai feltett szösszenet kedvesebb szívednek – átnyújtom a rózsát! Köszönöm – és szeretettel: VFZ
Tökéletesen értettem ezt a verset, azt is, hogy milyen hatással volt rád. Megmutatkozik ez a sorokban, és közöttük is. Szerintem az életnek nem csak árnyoldalai vannak, és az elmúlás is adhat pozitívumot. Nem befolyásollak, majd magadtól is rájössz valamikor.
Szeretettel: Kankalin