Nagyapám diófája
egy helyütt vagy nyolcvan éve,
imbolyogva esnek le már termői,
lassan kopott sorsának is vége.
Nagyapám diófája
nem terem többet,
gyümölcsei sorvadva múlnak,
mint az évek
ősz hajjal ül alatta egy hölgy,
kezében kereszt,
szemei előtt ott peregnek le
emlékei: megsárgult képek.
Nagyapám diófája megvár engem,
oda ülök egyszer én is,
fáradtan és megfonnyadva,
hűs lombjai száraz zörejjel
takarnak be, s kérem:
álmaimat ott végre magukra,
s elhagyhassam…
2004. 12.04.
3 hozzászólás
Szép, szomorkás vers. Eszembe jut róla az a mondás, hogy az ember ha diófát ültet, azt nem magának, hanem az unokáinak, dédunokáinak ülteti. Szóval lehet hogy a nagypapád éppen neked ültette azt a fát…és ha ezt ezzel a verssel hálálod meg, akkor szerintem ő is nagyon boldog lehet(ne)
Szia!
Ez nagyon tetszik!!!
Viszont nagyon szomorú….:o(
Köszönöm nektek! Tényleg emlék a számára, sőt, mindkét nagypapám számára. És még mindig áll, bár már nagyon öreg ő is, de fogok én még alatta pipázni!