A zsigeri, tartósnak becézhető fáradtság
előbb benső,
nyughatatlan Lelkemre települ,
majd nyúzott, enyhén borostás
arcomat veszi célba;
tud mit szeretnék tenni,
mégis számtalan, bagatell anyagi,
és emberi tényező korlátoz.
Vissza kell minden esetben
fojtani a gyomorszájban
képződő vulkánikus epe-égést,
mely fölforralná – ha tehetné -,
a méregerős gyomorsavat.
Hát igen!
– Nem pusztán a mohó éhség szava ez,
elvégre rendszerhez lettem
gyermekkorom óta szoktatva,
nem úgy, mint
a mostani szamár-generáció.
Nyughatatlan, kétségbeesett,
melakolikus leszek attól,
ha mások kérkedően tetszelegnek
a megszerezhető Boldogság
látszat-hamis atributumaival.
Hogy nekem miért nem sikerült?!
Se a szerelem, se a letisztult,
élhetőbb Élet, melyről tán
mindannyian hamis illúziókat kergetnek?!
Megfeszül, majd tiltakozik
bennem a síró kisfiú,
és folyamatosan kérdez:
Miért lettem 40?
Miért fogadtam sokszor el – kényszerből -,
a felnőtt élet abszolút szabályait?!
Ám válaszok, talán nem is lehetnek,
legfeljebb csak súlypontok.
Talán jobban teszem,
ha csupán csak szimplán
hagyott megfigyelő leszek,
s átmenetileg cselekvő.
Vége-hossza nincs folyosókon
keresztül kéne mennem,
még akkor is, ha tudhatom:
nem vár, nem üdvözöl senki-se,
csupán hűséges, néma árnyékom.
Lélegző spirálisok építik fel magukat
odabent a személyiség mélyén,
hiszen nem bízhatok senkiben;
ezért van, hogy sokan idióta, balek
hájpacniként gondolnak rám,
ahelyett, hogy lehetőséget
adnának az összetettebb megismerésre,
mely nem pusztán csak
Alfa és Omega-kódok összessége!
A koranyár bűvölete kedvesen,
dédelgetve kinyúlik felém
babusgató napsugaraival.
Homlokon puszil, becézget,
akár az Angyali Kedves.
Vajon tudták-e szüleim
– anno 83-ban -,
hogy ennyire sebezhető,
mélyenérző lesz bennem
a mindennapok kételkedése?!