Égi-háborúra gyűlnek a fellegek.
Felcsavart szőnyegként, a sarokba döntve
áll a kor, mit egykor föld porából szőttek.
Szülei szemét az idő keselyűje
rideg rikoltással vájta helyéről, ki
látnoki álmok acéllal tüzelője.
Visíts csak, sötét-vakon, ostoba táltos!
Igaz?
Nevessetek hát!
És harsogjátok,
hogy rikítsatok színek, és pompázz világ; most
perzselj, tűz, hogy érezze, aki teheti!
Hogy lássanak, kit nem ítéltek öröklétre
szüntelen zavargó, csillagos terhei.
De én nem kacagok, bár nézzen a világ
bolondnak; hallgatom, amit a táltos hallgat.
S tudd: e fájdalmas hallgatás küszöbén át
várni nem vár semmi, fogad átokszó és
szidalom, és kívánom, hogy irgalom, hát
csak az legyen az utolsó jussod!
S mégis
az Isten verje meg a halandó világot!…
És a nyomorult üvegkoporsót. Mindent.
Amikor először bánta meg az ember a jót,
még ott, az Édenkertben; akkor hibázott.
Elvétenéd-e a lövést, ha nem látná
senki sem? Megtagadnád-e a Családot?
Hogy soha? Hogy nem érzed az égőn fájó
skizofréniát?
Akkor menj, csak menj messze,
s légy árnyékod, meg a világnak veszte, ó
szaladj s szenvedj, ha fáj a metamorfózis!
Sőt, kürtöld tele a világod kelettől nyugatig:
a kapuban áll az új, a modern pestis!
Bár látnád, hogy csikorgó fogaid lelked
akadozó fogaskerekei… Rájuk
belülről hull a vihar-felkapta pernye;
tengerek fakadtak, s csak pusztulást remélt
Ő, az éter; de jégbe zárt. Téged; szádra
pedig lakatot.
Könyörögj, az istenért!…
Szaggasd fel ajkaid, mert nem kell csend, csak vér!
Inkább vér, sem hogy bitófára aggasson
egy sokezer éves gyalázatos hóhér,
kinek neve Alázat.
Reményártalom.
Ezt az egy, esetlen nevét dünnyögöm a
betegségemnek s lapra hányom kesergő
rapszódiámat. Elrejtőznöm nincs hova
erőszakos szavaim elől. Híg mérgét
fecskendi a billegő óramű, s félek,
hogy így posztumusz lesz csak a földi lét.
Elernyedt és megkorhadt szinapszisait
győzködjétek még az eleven halálnak!
Vagy adj, uram, örök nyugodalmat nekik.