Sötét zsákot húztak a fejére
így nem nézhettem a szemébe.
Nem tudtam, hogy meghalt vagy él-e,
csak azt tudtam, nem lehet vége!
Ritmusra pumpáltam mellkasát…
Ő vonaglott, s vívta a csatát…
Izzadtam.” Nem mehetsz Oda át!
Itt van dolgunk! A rézangyalát!”
Éreztem, visszaszáll belé az élet,
s a zsák fejéről semmivé lett…
Szivárvány szeme szemembe nézett,
haldokló Álmom újra éledt.
3 hozzászólás
Hű, nagyon elragadta a képzeletemet – egy kórházi sztori kerekedett belső szemem előtt. 🙂 Tetszett!
Tetszik, ahogy a vers ritmusa aláfesti az újjászületés siettségét. Szinte érezni, ahogy zihál a lírai én. Ugyanakkor az utolsó sorban elhelyezett szimbólum megragadja a vers lendületétől esetleg tovasikló figyelme, mint mikor a rohanó ár tajtékozva egy gátnak csapódik.
Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, akkor esetleg neheztelnék kicsit az “oda át” – “rézangyalát” rímpár miatt, ám abban a környezetben, ahol szerepel, nem tűnik fel, és a vers folyama továbbsodorja az embert.
Drága Gyömbér!
Hát ez a versed sem semmi!Ritmusos, különös érzések törtek fel bennem.Pergő sorai húzzák a szemet, és olvasásra kéztet.
Nagyon nagyon jó!
Ölellek:Kriszti