hullámzik a horizont.
szemem fölé emelt tenyérrel
nézem a forróságtól remegő
végtelenbe vesző utat.
várom, mikor bukkan fel
a végtelenbe veszett tudat.
várok. s míg telnek a percek
az órák a napok a hetek,
felhő flották úsznak át hegyek felett.
folyómedrek, kiszáradt kutak,
fák nélküli redők, kopasz mezők,
sivatag homokjába temetett vadak,
nyikorgó, bivaly nélküli szekerek,
várak romjai közé bújt szellemek,
s a varjak a templom toronyban,
várnak, velem, titokban.
várjuk a holdtölte álmát,
várjuk az éjfél varázsát,
várjuk a hajnali fényt,
várjuk a végtelenbe veszett reményt.
körülöttem néma tömeg,
várnak. szemük fölé emelt tenyérrel,
nézik a végtelenbe vesző utat.
várnak. reménytelen eszmével,
hogy megérkezzen az elveszett tudat…[IG_KITOLT]
1 hozzászólás
Itt is nagyon tetszik ez a versed Kedves.
Kép nélkül is látom a mit láttatni akarsz.
Gratulálok.
Ölellek. B.