Hiába biztat izzó égi jel,
szemem mélyén hiába fénylenek
a lángbetűk, próbáljam ölni el
Tebenned élő gyáva létemet,
hiába űz a végtelen vihar,
fényrostjain agyamnak átszakad
a vérző gát, s a felszínről kimar
mindent, ami belőled itt maradt,
hiába égek minden nap porig,
lelkem szélén az utolsó atom
új életével újra elborít
ha szólítasz, és arcod láthatom,
…s ha fényeid tovább nem csengenek
gyilkolni küldöd vissza csendemet.
10 hozzászólás
Nagyon jól ábrázolod a háborgó lelked kínjait, a benned dúló vihar jól átjön a verseden.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm, Rozália, hogy itt jártál.
aLéb
Az emlékek fájnak a legjobban: egy pohár, egy állomás, egy régi, közös ismerős, ki megkérdi: "mizu veletek"?
Jaj, nagyon tud fájni, és idő kell, míg elkopnak ezek…
A versed szívbemarkolóan gyönyörű.
Gratulálok.
Tamara
Várni fáj Tamara, hogy újra… Köszönöm, hogy olvasol.
aLéb
Szép és szomorú, de a vége gyilkosan kemény…
Eddig keserűséget nem olvastam a verseidben…remélem most sem, csak én érzem rosszul.
Tetszik nagyon
András
Jól érzed, András, kicsit éppen halok bele.. :-). (de azért nem annyira keserű…)
aLéb
Kedves aLéb!
Kiérződik soraidból a szenvedés… Képeid szépek, bár nagyon szomorúak és elkeseredettségről tanúskodnak… Remélem, hamar "túlleszel" rajta:)
Üdv: Borostyán
Szeretem, amint a szavak alakját, értelmét az érzelmek kifejező eszközeiként használod. Valóban a csend, néha ölni tud! Kérlek, ha időd engedi olvasd el A csend című versemet! Üdvözlettel, Katalin
Kedves Katalin!
Én ennek ellenére szeretem a csenset, több versem is megfogalmazza, mint jó dolgot, de ez rámkényszerített csend volt. Más, nem magam választottam. Ígéremelolvasom a versed, ahogy lesz kis időm belemerülni.
Nagyon köszönöm, hogy olvasol!
aLéb
Valóbn, Borostyán, de remélem az is, hogy magam generálom… persze kis túlzással :-).
Nagyonmköszönöm, hogy olvasol.
aLéb