A történelem sodrában Erdélyről, magyarságról

AZ ERDÉLYI KÉRDÉS
Erdély – a magyarság egy része, de egy különös és külön világ is. Tulajdonképpen minden családnak van egy lelkisége, minden városnak, ha jó az a város, ha kialakult az a város. Éppen úgy minden nemzetnek, de minden tájegységnek is van szellemisége.
Honnan is formálódik ez?
A történelem viharaiban Erdély mindig megpróbált volt és sokkal inkább meg kellett küzdenie létéért, mint a magyarországi magyarságnak, eltekintve talán a török világtól.
Mi jellemzi tehát az erdélyi lelkiséget?
1564-ben, a tordai országgyűlésen mondták ki először az egész világon a vallásszabadságot. Éspedig úgy, hogy a hit Isten ajándéka. Mindenki szabadon választhatja meg, melyik egyházhoz tartozik, azonban a másik egyház sérelme nélkül. Ez biztosította Erdélyben a hagyományos toleranciát. Ezenképp fakadnak az erdélyi lelkiség forrásai a református fejedelmek idejéből. Pl. Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György 28-szor, 29-szer olvasták el a Bibliát. Mert Istenhez közelálló, bibliás hitű emberek voltak. S ha egy-egy jelmondatot veszünk tőlük, akkor Bocskai, amikor 1606-ban ratifikálták a bécsi békét Kassán, – az akkor Erdélyhez tartozott; és már halálos méreg volt a testében, beszédében azt mondta: „Őseink hite és nemzetünk szabadsága minden aranynál és ezüstnél többet ér, csak azért küzdöttem, hogy meglegyen, és mivel ezt sikerült megvédenem, boldogan halok meg.” – Bethlen Gábor, mikor haldoklott, már ne tudott beszélni, intett, papírt és ceruzát kért, és ráírta a Bibliából a Rómabeliekhez írott levél 8. részéből származó verset: „Ha isten velünk, kicsoda ellenünk.” Az öreg Rákóczinak pedig a graduáléja az én régi gyülekezetemben, a marosvásárhelyi Gecse utcai gyülekezetben megvan az eredeti aláírással, latinul írta bele:”Sem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. Bocskai hagyományában benne van a felhívás őseink hite és nemzetünk szabadságának megőrzésére, Bethlen Gábor jelmondatában a hit bizonyossága és az öreg Rákócziéban: az Istenhez kapcsolódó alázatosság és bizalom. Ez a három fejedelmi hagyaték ötvöződik az erdélyi prédikátorok szolgálatában s ezekből sugárzott ki árva Bethlen Kata élete, sorsa, valamint az ő udvari papja, Bod Péter történetírása.
Ez hát az erdélyi lelkiség: az Istenközelség és a melegség. Erdélyben általában most is nagyobb a templomlátogatás, mint Magyarországon. A változás után ugyan az életnívó legalább 5-ször kisebb, de mégis… 218 új egyházi épületet emeltünk, semmit vissza nem kaptunk, ám 34 az új templom. Erdélyben tudjuk azt, hogy nem mi tartjuk meg a templomainkat, hanem templomaink tartanak meg bennünket. Ami biztos, a reformátusok között mindenki magyar, más nincs, csak magyar. Úgy is mondják ezt a románok, hogy „magyar vallás”.
A KÁRPÁTOK MEZSGYÉJÉN
Sajnos, szétszórattunk, mert Ceausescu idejében magyarok nem nagyon kaphattak már állást a Kárpátokon belül, és a Kárpátokon kívülről hozták, telepítették be a románokat, de az előtt is, 1848 után is sok magyar menekült pl. Bukarestbe. Sőt, II. Rákóczi Ferenc után is. (Bukarestben van Ocskay-negyed, nem is tudják már azt ott az elrománosodottak és románok, hogy volt egy Ocskay brigadéros Nagy Rákóczi Ferenc seregében.)
A KOMMUNIZMUS ELLENSZELÉBEN
A kommunizmus ideje alatt elvették az iskoláinkat, ami nálunk nagyon nagy jelentőséggel bírt, mert egyrészt hitet, öntudatot őrző intézmények voltak, másrészt biztosították a magyar nyelv oktatását és a kultúrát. Elvették a karitatív intézményeinket is, és teljesen visszaszorítottak bennünket a templomokba. Amikor én a teológiára felvételiztem, azt mondták, hogy 15 év múlva nem lesz egyház. De az egyház ezt is kibírta. Azért, mert istenfélő emberek voltak a híveink. Megvolt az öntudatuk.
BÖRTÖNÉLMÉNYEK
Georghiu Dej börtöne volt, kiszabadulásom után jött Ceausescu. A magyar forradalom után vagyunk, 1956 után. S akkor Romániában mindent elkövettek, hogy mindenkit megfélemlítsenek, kezdődtek a nagy bebörtönzések. Természetesen a magyarokra inkább esett a súly, s azokra még inkább vadásztak, akikre hallgatott a nép, akik valamiből kitűntek, akik nem voltak hajlandók fejet hajtani. Én ebben az időben segédlelkész voltam Aradon, oda neveztek ki és ott szerveztem meg az önálló gyülekezetet, egy külvárosi részen. Ez már egyszer szálka lehetett a szemükben. 1949-ben szüleimet elvitték egy éjszaka kényszerlakhelyre, mert földbirtokosok voltak, – ez volt a második szálka, osztályellenség voltunk, magyar voltam… Ebben az időben látogatott meg egy mérnök Székelyföldről, aki a szüleimmel jó barátságba került és valamikor Márton Áronnak, a híres római katolikus püspöknek az osztálytársa volt. Márton Áron akkor kényszerlakhelyen tartózkodott, tehát nem hagyhatta el Gyulafehérvárt, – és ott különböző dolgokról beszéltek, kommunizmusról, Erdélyről, nem tudta egyik sem, hogy lehallgató-szerkezet van. S akkor ezt az embert már követték. És amikor hozzám érkezett, természetesen- a magyar forradalom idején volt, nyilván hogy beszéltünk politikai dolgokat, és reméltük, minden megváltozik. És utána jött a Securitatés nyomozó hozzám, hogy itt volt ez az ember, miről beszélgettünk? Láttam, azt akarja, olyan nyilatkozatot adjak, amivel ezt az embert el lehet ítélni. Mert ha elmondtam volna, akkor elítélik. Én tagadtam s azt mondtam, csak családi dolgokról beszélgettünk és egyáltalán nem politizáltunk. Akkor azt mondta a nyomozó, hogy ’nem teljesítettem a kötelességemet…’ Én kiszámoltam a feleségemnek, hogyan fogják ezt az embert elfogni, vallatni, körülbelül miként fog vallani: ’még van két hónap szabadidőm’. Annyi is volt. Letartóztattak. A vád az volt, hogy nem voltam hajlandó ellene vallani, tehát egyetértettünk, akkor pedig ez szervezet Románia épsége és a kommunista rend ellen. És így elítéltek tíz év nehéz börtönre. Amiből végeredményben 6 és félévet töltöttem le, mert közben 1964-ben Románia kölcsönt vett fel Amerikától, és a szerződésekben benne volt, hogy minden politikai foglyot szabadon kell bocsátani. A nehéz börtön fogalmához hozzátartozott, hogy nem volt jogunk kapcsolatot tartani a családdal. Se levelet írni, se nem látogathattak. Feleségem három hónapos terhes volt, mikor letartóztattak és kislányomat először hat éves korában láttam.
Nekem három erőforrásom volt ebben az időben, nem fontossági sorrendben… Az egyik az, hogy mi nagyon szerettük egymást a feleségemmel, tudtam, hogy megvár. Kint ugyan kényszerítgették az asszonyokat, nem adtak állást… S az volt az utolsó lélektani döfés, mikor valaki nem tudott levelezni a családjával és egyszer csak kiáltották a nevét és benyújtották az iratot, hogy írja alá: elvált tőle a felesége. Az én feleségem nem vált el.
A másik az volt, hogy nyugodt volt a lelkiismeretem. Mert az nagy dolog, nyugodt lelkiismerettel szenvedni. Az ember mindent el tud viselni, ha belül rendben van. A külső dolgok is fontosak, de azok mind eltörpülnek amellett, hogy a lelke nyugodt. Nem vádolt semmiben sem a lelkiismeretem.
A harmadik pedig az, ami mindent aláhúzott, hogy mi hiszünk a predesztinációban. Ez az örök életre is vonatkozik, de ugyanakkor a földire is. Nem véletlenül születünk oda, ahova. Annak, aminek születtünk, s akkor, amikor! Hogy az Úristen kirendelt egy utat. Ez nem fatalizmus, mert az Isten rám bízza, hogy ezt az utat hogyan járom, ez az én felelősségem, de az utat Isten rendeli. Én végig úgy éreztem, hogy ha azt akarja, hogy börtönbe kerüljek, ez azért is van, mert ott is szükség van lelkipásztorra. Megnyomorított lelkű emberek között hirdetni az Igét.
Természetesen, ez nem volt ott szabad, ezért súlyos büntetés járt, de azért mi tartottunk istentiszteletet. Még konfirmáltam is bent a börtönben, aki azelőtt ateista volt, olyant is. És úgy éreztem, nem élek hiába. Isten azért küldött oda, hogy másokat vigasztaljak.
Ez a három dolog adott erőt: az otthoni hűség, a lelkiismeret nyugodtsága és az isteni küldetés.
Különös szolgálat volt, különös gyülekezet, ott az emberi lelkek nyitva voltak, ott nem volt miért nagyképűsködni, ott mindenki azt mondta, ami a szívén volt. Persze senki sem örül a szenvedésnek, bármilyen fajtájú is legyen, de Isten sokszor fekete csomagolópapírban ad olyan dolgot, aminek a belsejében ajándék is van.
ERDÉLY MAI VÁLASZÚTJAI
Sajnos, az erdélyi magyarságnak most megint elég nehéz helyzete van. Politikailag kicsit enyhültek a dolgok, de egyházilag még mindig nem kaptuk vissza intézményeinket.
A másik baj, nincsen munkaalkalom. Nagyon alacsony az életszínvonal. Tehát a fiatalok elindulnak kenyeret keresni. És Magyarországra jönnek sokan vagy esetleg még tovább is mennek, – a románok is persze, csak az bennünket nem vigasztal. Mert 2 millióan voltunk, mára nem vagyunk 1 millió 800 ezren sem. És nagyrészt a fiatalok mennek el. És majd az öregek, a fiatalok után. Ha egyesül Európa, akkor légiesednek a határok, és talán akkor jobb lesz a mi sorsunk és megmaradásunk. Csak addig ki kell bírni! Annyi mindent kibírtunk mi már a történelmünk során, én remélem, ezt is ki fogjuk bírni. Egy nemzet megmaradása és egy egyházé is, függ a politikai-gazdasági helyzettől, de függ hite erősségétől, a lélek erősségétől —
Ezért fontos Magyarországon is a szellemiség, az egészséges szellemiség erősödése. Ez alatt egyáltalán nem soviniszta gondolatokat értek. Nem abból él, hogy másokat gyűlöl, hanem tudja, kötelesség bízatott rá, feladata van ezen a világon, tehát Isten szerinti magyarságot értek. Ha Magyarország belép az Egyesült Európába, még kisebb kisebbség lesz, mint mi vagyunk Romániában. Nem az elnyomás fogja szétszórni, mert nem lesz elnyomás, hanem a nagy k e r e t fogja szétszórni. Ha nem lesz összetartó lelkülete, akkor a fellazult világ fogja szétszórni, – mint polyva, szét fogja fújni a szél: a történelem.
AZ ÉRTELMISÉG KÉT FAJTÁJA
Nagyon lényeges, kegyelmi időben élünk, – hogy a magyarság megtalálja saját lelkületét. És ez elsősorban az értelmiség feladata. De kétfajta értelmiség van. Az egyik: az értelmiségi bérmunkások, akik azért végeztek iskolát, azért kaptak diplomát, hogy ne kétkezi munkát végezzenek, – ledolgozzák a nyolc órát annak, aki megfizeti, és többet őket nem érdekli semmi, esetleg a nyaralójukon kívül vagy hogy hová mennek kirándulni nyáron.
Az értelmiség másik része, amelyik mindig volt és mindig megtartotta a nemzetet, – arra azt lehetne mondani, hogy egy láthatatlan szellemi lovagrend! Amibe nem csak diplomás emberek tartoznak bele, mert kétkezi munkások is beletartoznak. Ma már változik a világ, mert ma már lehet olvasott és intelligens ember egy kétkezi munkás is, és nem is csak egy van olyan! – És ebbe a szellemi lovagrendbe akik beletartoznak, azok tudják, hogy nem csupán önmagukért élnek, – azoknak van öntudatuk és azt továbbadják. – Itt egy nemzet történelmét mindig a szellemi lovagrendben élők tartották meg.
És ez az értelmiség feladata most is!