Egy kis nyelvtan

Egy másik portálon írt versem alatti bejegyzésem hoztam ide. Talán tanulságos.

..ezzel kapcsolatban kevés egy pár mondat. Egy életen keresztül lehetne beszélgetni a nyelvészetről, akár a helyesírás szempontjából is. Természetes, hogy tanultunk helyesírást, több-kevesebb sikerrel el is sajátítottuk, de ha néha tévesztünk az még nem ütközik a BTK-ba. A prózai írásoknál szigorúan kell venni a szabályokat, nincs mese. Én is lektorálok elég sok anyagot. A hátamon a szőr feláll amikor azt az értelmetlen szabályt kell alkalmazni, hogy a tagmondatokat még az „és”, „s”, „meg”, „vagy” kötés ellenére is vesszővel kell elválasztani, holott ez a mellérendelt mondatok esetében ellentétes. A helyesírási szabályok ezt írják elő, tehát nincs apelláta – de senki nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Egyszer már kérdeztem tőled, hogy mi a véleményed az ikes ige rendhagyó ragozásáról. Nem válaszoltál. Azért kérdeztem mert nekem sok bajom volt vele. Általános iskolásként (nem most volt) megtanultam, tudtam…de csak azért is – a természetesebb alanyi ragozást használtam beszédben és írásban is. Ezért lettem folyamatosan kettes nyelvtanból, holott magyarból már akkor is a jobbak közé számítottam. Nem olyan régen találtam rá egy 1953-as tanulmányra Lőrincze Lajostól ahol így ír róla: „Az ikes ragozás paradigmarendszere már annyira megromlott, megbomlott, hogy ezt a ragozási formát bűn volna védeni. Pusztul is, elég erőteljesen, de még kell egy nemzedéknyi idő, amíg végleg kiszorul a nyelvből. Nem kár érte, hiszen semmi szerepe sincs. ”, de még visszább is mehetünk. 1914-ben Simonyi Zsigmond így vélekedik a kérdésben „Minden a mellett szól, hogy rázzuk le az i k e s i g á t, beszéljünk és írjunk úgy, ahogy a magyar népnek legnagyobb része: eszek, iszok, aluszok, enne, inna, ehetek, ihatsz stb. stb. ”. És ugye még napjainkban is rá-rá szólnak az emberre, hogy helytelenül ragozza az ikes-igét. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy hagyjunk helyet a nyelv önfejlődésének is és ne kötözködjünk ha a „standard” sérül időnként. Persze a „suk-sük” forma hibákat irtani kell (néha a gazdájukkal is megtenném). De hagyjuk ezt. Maradjunk a „verselésnél”. Ott ne követelj szolgai módon szabályzat-elvet. Nyelvhelyességet igen, de engedd „írni” a „költőt”. Emlékezz csak, hogy hány nagy klasszikus volt akik a jambikus verselés követelményei miatt vagányul a rövid magánhangzót hosszúként írták..így aztán meglett a jambus és a nyelv se sérült nyolc-napon túlian. Vagy vegyük a központozás kérdését. Én csak „Magyar tanár”-okként aposztrofálom azokat akik nem hajlandók „befogadni” egy verset központozás nélkül (lásd. Élő Magyar Líra), holott például mi lett volna Apollinaire csodálatos alkotásaival (képversek), vagy akár visszamehetünk időszámításunk előttre is. A tekhnopaignionok i. e. 300 körül már falakra kerültek. A dadaizmust hagyjuk, nem sokra becsülöm, de a szürrealizmus se központoz általában és nagyon élő költészet ma is. Szóval. Én nem vagyok híve a gyakorlatilag értelmetlen nyelvészkedésnek. Sokkal inkább szeretném azt, hogy legalább a költészet szempontjából számító alapok legyenek tiszták mindenki előtt. Például sokan azzal sincsennek tisztában, hogy hány fajta magánhangzónk van (nem darabot mondtam), vagy éppen nem tudják besorolni hangzásilag a zöngés és zöngétlen mássalhangzókat. Pedig egy vers írásánál arra kell figyelni, hogy miként is hangzik az elmondva. Hogyan lehet úgy rímeket alkotni, ha csak a szó jelentésével foglalkozunk a hangzásával pedig nem? A szemantika és gerantív nyelvészet rendkívül fontos, de béklyót ne fonjon ránk, hanem segítse a munkánkat. És akkor még nem is beszéltem a fonetika, fonémia, morfológia jelentőségéről. Amit nagyon lényegesnek tartok az a szintaxis és a pragmatika szerepe mai nyelvünkben. Hogy miért azt ugye nem kell neked elmagyaráznom. Bocs, hogy ilyen hosszú voltam, de ezekről a dolgokról nem lehet sommásan véleményt írni.