A bálteremben tömeg kavarog. Zene sikolt. Táncolnak. Faltól falig megtöltik a termet a színes, lágyan omló ruhákba bújt emberek. Arisztokraták. Narancssárga, türkiz, arany, selymes bordó… A színek lassan egyetlen, szédítő masszává olvadnak össze a fullasztó karnevál parfüm illatú táncában.
Kései óra. Éjfél is elmúlt talán. De az úri nép nem fárad. Az asztalokon bor, mely a jókedvért felelős és cifra aranyserlegek sorakoznak, drága gyöngy- és ékkő berakással. Senki sem ül, mindenki vigad, egy valakit kivéve. A páholy korlátjánál áll. Innen fentről a zene disszonánsnak hat. A bortól mámoros, táncoló nemes nép pedig őrültek kántáló hadának. Idefentről vad szeánsznak tetszik e vigasság. A tündöklő massza mindent eláraszt, megpróbál magával rántani és megfojtani. A páholy magaslatán álló fiatal, zsenge hölgy egy pillanatra mintha engedne eme óriás hangtalan hívásának, előre billen s éppen, hogy ki nem zuhan a cifra korláton. Lám micsoda erő! A dölyf, az ürességet takaró pompa, a kapzsiság, a romlottság édes, csábító rothadása. Múló tünemény ez, mely örök életet álmod magának s foszló arcát szép álarc mögé rejti.
Mintha egy pillanatra, majd még egy és még egy pillanatra megállt volna az idő, darabosnak tetszik a tánc. „Miféle káprázat ez?!” A fiatal leány elereszti a korlátot, mintha áram futna benne, és ijedten hátrál a vörös bársony függönnyel keretezett páholy ajtó felé. A nehéz függöny az ajtó két szélénél aranyszínű, bojtos zsinórral van átkötve, ám mintha csak hirtelen ötlet vezérelte volna, az aranyos megkötő kioldódik, a függönyök szétbomlanak. Mint egy színházi előadás vége…
A teremben lent azonban új előadás kezdődik. „Le az álarcokkal!”
A rút Gonosz felfedi valódi arcát. A színpompás bál most feketévé kárhozik. A kényes dámák és uraik ruhái megfakulnak és ronggyá szakadoznak viselőik testén. Maguk a testek pedig, mint a halottak, rothadni kezdenek. A bőr megsárgul és berepedezik, a szem beesik, a körmök megnőnek, a csontok szinte átdöfik a vékony bőrt. Füst száll fel a Pokol tüzének kénköves, bűzös füstjeként, hogy némiképp ellepje a borzadályt vagy éppen, hogy még őrjítőbbé tegye e földöntúli átváltozást. Álarcok koppannak a földön. Az éles zene, mely most újból felharsan és tűként váj a lány fülébe. A halottak táncba kezdenek. Szörnyek keringője.
A csontváz testek élettelen rándulásai libbenni hívják a szakadt ruhákat, melyek újra és újra tompán puffannak viselőiken. Szennyes lotyók tánca ez; női lábak lógnak férficsípőkön, keblek simulnak idegen testekhez, érdes sóhajok verődnek a megpenészedett falaknak.
A fiatal leány a páholyban dermedten, élő szoborként áll. Egyik kezét a keblére, másikat az ajkaira tapasztva ólomlábakkal lép vissza a korláthoz. Ám hirtelen abbamarad a zene.
Szemek szegeződnek rá. A koponyák fordulás közben megcsikordulnak az elmeszesedett csigolyákon. Mint edzett vadászkopók, úgy szisszennek fel a szörnyetegek a friss hús édesen gőzölgő illatára. Majd éhes fenevadként iramodnak zsákmányszerzésre. Cipők kemény sarkainak koppanása és csontos mezítlábak zörgése hallatszik most zene helyett az ódon lépcsőkön a páholy felé rontani. A lények egymást tiporva rohannak ama bizonyos ajtó felé, mely zsenge hús rejt maga mögött.
Nincs menekvés. Az arany zsinórok gyilkos kígyóként állnak őrt a páholy ajtó belső oldalán. Dühödt dörömbölés rázza az ajtót. Itt vannak. „Miféle lidérces álom ez, hogy nem akar véget érni? Hol marad már a hajnal, a kakas szó vagy ha az nem, hát az agy kódolhatna már vészjelzést az álombéli szörnyűségek láttán, hogy ÉBREDJ! Vagy talán nem is álom! Lehetséges volna? Szörnyetegek pedig nincsenek!”
A retesz megcsikordul, a szilárd ajtó betörik. Vicsorgó pofák, kripta bűz és a szemek. Azok a szemek… És utoljára…a sikoly. Ama sikoly, melyre a Halál kényszerít, midőn erőszakkal akar életet lopni.
Legvégül pedig a hús és a csontok roppanása az éles fogak alatt…
21 hozzászólás
Álom vagy valóság? Tetszik a bál leírása, ahogy minden olyan szörnyűségessé fordul.
Rozália
Örülök, hogy tetszik 🙂 Hogy álom-e vagy valóság azt mindenki döntse el maga. Azt hiszem, ezt még a lány sem tudja.
Borzongató rémálom, az elmúlástól való félelem jön vissza belőle nekem.
Majka
Aha… ilyen az "álarc"… nem valódi – csak látszólag az -, valamilyennek mutatja magát… Lényegét tekintve viszont magasan különbözik attól, amihez hasonlít… Úgy tűnik, mintha kedves lenne és jó, ugyanakkor messze nem az, sőt! Létfontosságú, hogy észrevegyük a különbséget a "valódi" vagy "igaz" és az "ál" között…
Profi! 🙂
M. W.
Na hát vélemény: kénytelen vagyok téged hozzáadni a kedvenc alkotóim közé. 😀 Nagyon tetszik! Mostanában pont Stephen King Ragyogását olvastam és abban hangzik el többször a "Le az állarcokkal!" felszólítás. Na ezt nem azért írom le, hogy másolással vádoljalak (ez egy olyan 'általános' kép, hogy bárki leírhatja), örülök, hogy ez is eszembe jutott róla. Nagyon tetszik az, ahogy a szavakkal játszol.
Az egyetlen dolog ami szerintem kifogásolható a műben az az utolsó sor: "a hús roppanása". Nekem ez fura.. roppanni a csont szokott. De lehet csak én érzem rosszul.
Csak gratulálni tudok! 🙂
A "roppanálssal" igazad lehet. Sokat agyaltam is rajta, mi lehet a megfelelő szó. Kicserélem majd valami másra, ha eszembe jut valami találóbb. Köszönöm, hogy őszinte voltál!
Most jót mosolyogtam, mert a "Le az álarcokkal!" sort tényleg S. King Ragyogásából vettem. Egyszerűen annyira megtetszett ez a mondat, hogy muszáj volt beleírnom. Kerestem az alkalmat, hogy hol tehetném bele 🙂 Nagyon örülök, hogy tetszett a művem :))
Üdv.: Phoenix
Hehe, akkor most büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól kiszúrtam, és hogy megmosolyogtattalak. 🙂 Köszönöm, hogy olvashattam. 🙂
Tethys
Egyébként, ha van valami jobb ötleted arra a szóra, szívesen veszem, mert nekem valahogy csak ez ugrik e, valahányszor átgondolom a dolgot. Én roppanást hallok. Te mit hallasz?
Phoenix
Óvatosan "besurrantam" ide is (miután hozzászóltam az új írásodhoz), és csak csendesen javaslok… :))
Én is roppanás-féle hangot hallok, ha elképzelem, de jó lehet az, hogy a "hús hasadását" (ami kicsit alliterál is). Ezen kívül szakadhat is, vagy esetleg foszlik. És akkor már itt sem vagyok… "suhanok" tovább… :)))
Megfontolom, köszönöm szépen 🙂
A "Le az álarcokkal" Poe, a Vörös halál álarca című művéből származik. King írta is valahol, hogy konkrétan ebből a pár oldalas novellából táplálkozik a Ragyogás. Vagyis az összefüggésnek még több lépcsője van.:)
És igen, a hús nem roppan. Túlzott zajt nem ad, inkább a vér cuppog, ahogy a fenti úriemberek és úrihölgyek szívják. De nem vagyok szakértő.:D
Vel
Nagyon klasszul bánsz a szavakkal, akár verset is faraghatnál velük! 😉
Olyan, ez a szörnyű képsor, mint egy rémísztő festmény…
Szerintem nem kell sokat törni a fejedet az utsó mondaton, ha így toldod meg:
"Legvégül pedig a hús, és a csontok roppanása az éles fogak alatt… "
Hanem, korábban inkább azt vártam volna a "gyilkos kígyóktól", hogy megvédik, félbemetszik a közelgő alakokat, ha már őrködnek…
És csak néhány alak tud majd valahogy átvergődni a váratlan akadályon…
Talán a Halál Hercege… vagy ilyesmi.
Amúgy, tetszett! Mégha régen is volt a kezemben hasonló sci-fi, ill. horror… (?)
Üdv! Stratos
Ó, ez tényleg jó ötlet! Köszönöm! Ki is javítom 🙂 A "kígyók" nem a lány oldalán állnak. 🙂
Köszi a hozzászólást 🙂
Üdv.: Phoenix
Értem én, hogy a kígyók nem…
csak első olvasatra, valahogy úgy jött ki nekem, hisz a lány valahol csak bejött abba a "zárt" páholyba…(?) amerre menekülni indulna, és furcsa – de elvileg -, ki más tehette keresztbe azokat az "aranykígyókat" ha nem önmaga ? Vagy egy időközben láthatatlanná vált jegykezelő néni – (komornyik?)
és azok az aranyzsinórók, mintha őt akarnák védeni attól a "másik" világtól… mert amúgy, fölöslegesek volnának, hiszen, azon az egy úton közeleg úgyis az a halált hozó tömeg… neeem?
Egyébként, mikor ezt az alábbi klippet láttam, akkor is beugrott nekem az írásod…
Itt, a tükör a határ – és a korunkbeli csápoló közönség, meg a zenészek, lehetnének a csontemberek…:
http://www.youtube.com/watch?v=azpErXezD8M&feature=related
Ez aterem egy oroszlán barlang. Bemehet a lány. Naná, hogy bemehet. De ki már nem engedik. A zsinórok maguktól tekeredtek le, hogy a lány megijedjen. Hogy az jusson az eszébe, hogy olyanok, mint a kígyók és, ha ki próbálna menni az ajtón, talán tényleg kígyóként támadnának rá. Ne feledd, hogy ebben a történetben nem a realitás az irányadó. 😉
Üdv.: Phoenix
Mondom, hogy értem én… ;))))
De mégis szeretem, ha a fantázia úgy "csusszan" be a realitásba, hogy egybeolvad vele… ettől lesz félelmetes!
És ha nem magyarázod el (nem írod le a kígyók látványos letekeredését), hogy ha már ott vannak azok a kígyók, akkor minek még plusszban az a bereteszelt ajtó???
(Jó-jó, tudom, a hatás kedvéért, hisz Jack Nicholson is hogy be tudta baltával törni azt szálloda ajtót abban a filmben…, és hogy tudott a résen keresztül vicsorogni!!!)
De ha Hitchcock filmjeire gondolok, az az igazán nagy dolog, ahogyan feszültséget tud teremteni! S a részletek!!! Hogy egy átlagos tárgy, mint pl. egy egyszerű váza, nála milyen félelmetessé tudja kinőni magát!
Ezért tudok elaludni pl., egy Harry Potteren is… (besokalok attól, hogy ott már olyan sok csoda történik, hogy egészen elvesztem az érdeklődésemet!)
Tudván, hogy a főhős, előbb-utóbb úgyis megmenekül valami csoda folytán… és a legváratlanabb helyzetekből is megmenekül, egy újabb csoda folytán.
Hanem, ha a reális valóságban csak egy kicsit is megjelenik valami "más" valami titokzatos, nekem az bőven elég lehet… arról könyvek seregét lehet megírni…
Az ajtót a csaj zárta be. Azt hitte, az majd megvédi, amíg bámészkodik.
(Én szeretem a Harry Pottert 🙂 De természetesen nem vagyok megsértve, hogy te nem :))
Ja, ezt a jelenetet épp nem láttam, biztos kimentem vizet inni… (vagy nem értem időben vissza a reklám után? Esetleg éppen elkapcsoltam a távirányítót?)
Az első részben, még tetszett ahogy Potter sem tudván hogyan, de dühében eltüntette az akvárium üvegét (hogy a kígyó megijessze azt az ellenszenves kövér gyereket, majd sietve elkússzon), de aztán mint írtam, annyira elszaporodtak a csodák, hogy egyszerűen megúntam…
A Gyűrűk urát annál inkább szerettem, s főleg a három részes film forgatókönyv íróit csodáltam (ahogy összegyúrták egy nézhető egésszé a három kötetet, sallangmentesítve, mégis tele olyan csodálatos szimbólumokkal, mint amikor az az őrült király a paradicsomba harap – mialatt a fiát és csapatát halálos csapás éri az ütközetben-, s közben az a szomorú, és mégis gyönyörűséges dal szól…)
Ez egy kifejezetten hangulat-elbeszélés, méghozzá remek; jól bánsz a szavakkal, nem mondasz semmi feleslegeset, minden darabot tökéletesen a helyére raksz; Át lehet élni a sorokkal ezt a történetet! Nagyon tetszett!:)
Micsoda fordulat ! Amikor olvasni kezdtem, egy vigasságba csöppentem, aztán…
Jó, csak a hideg végigfutott rajtam.
Szeretettel:Selanne
Köszönöm, hogy nálam jártál 🙂 Örülök, ha tetszett!
Üdv.: Phoenix