A maszk

A megkopott, gyenge faajtó szinte berobban a férfi rúgásától. Az asszony a konyhában áll, az asztal szegényes terítővel burkolt lapján kis sárga pocsolyákként, csontfehér tányérokban gőzölög a leves. Alkohol bűze árasztja el a helyiséget; nehéz, zöld párája pókként szövi be, a konyha szürkés derengését. „Megint részeg.”
Az asszony hirtelen az asztalnak vágódik, melynek szálkás sarka kullancsként fúrja bele magát vékony derekába, hogy aztán leejtett üvegvázaként testében szilánkokra robbantsa a fájdalmat. A hirtelen megbillenő asztalról lezuhannak a tányérok, a fehér falra, mint éhes fogakra fröccsen rá a sárga leves. Az edények, meghasadnak, darabokra törnek. A szürke, pecsétes terítő lágyan libben utánuk, hogy halotti lepelként borulhasson e jelentéktelen földi maradványokra. „Mit műveltél?! Most nézd meg, mit műveltél!” A férfi arca vérvörös maszkká rándul össze. A nyakánál fogva ragadja meg feleségét, és úgy hajítja a szemközti falhoz, mint egy kiürült liszteszsákot.
Az asszony csak lassan meri kinyitni a szemét. Csak az üres asztalt látja maga előtt, ami most álomszerűen dereng a piciny ablakon besütő Nap valószínűtlenül sárga fényében. Az asztal felett ezernyi apró, porszem lebeg, mintha nem is ebbe a világba tartoznának. Kavarognak, libegnek, mint a barackfa virágának apró szirmai a könnyű szélben. Táncolnak. „Táncolnak.” A furcsa keringő azonban hamar véget ér. A bál piciny párocskái ijedten rebbennek szét, hogy a parkettet a maszkarcú óriás foglalhassa el. A férfi zihálva áll a fényben, akár egy irtózatos bohóc a Halál cirkuszának porondján. A maszk-arc most mégjobban eltorzulni látszik. A sárgás derengés, amely eddig szennyként tapadt rá, most egyre hízó cseppekben olvad le róla, ahogy a férj a földön fekvő, remegő feleségéhez hajol.
Ütés.
A gyenge csont reccsenésének visszhangját olyan undorral tolják el maguktól a konyha falai, mint egy kényes gyermek a keserű gyógyszert. Az asszony csak halkan nyög fel. Nem meri kimutatni az állkapcsában lüktető őrült fájdalmat, ami most mintha testet öltött volna, féregként próbál szabadulni csont börtönéből.
Ütések… (sikolyok)
A férfi tüdeje sípol, dülledt szemei, sárgán forognak gödrükben. A koponyát fedő vörös maszkot kék erek szövik át, melyek most, mint förtelmes kígyók, kéjesen tekergőzve mutogatják magukat. Mintha éppen ezek szívnák el az agy utolsó józan gondolatát is.
Az asszony már nem védekezik, csak fekszik a fal tövében; hosszú, ritkás barna haja az arcába hull, teste meg-megrándul az erős rúgásoktól. Csapzott, kivert kutyaként, lapul a falhoz, mintha arra várna, hogy az hirtelen puha masszává válik, körülöleli és kiragadja ebből a pillanatból. A maszkra kiülő tébolyult vigyor fekete lyukként tátong a konyha aprócska világmindenségére.
Piciny, sárga pont kezd táncolni az asszony szeme előtt. A nőnek a táncoló porszemek jutnak róla az eszébe, de ez nem porszem. Ez mintha magától fénylene. Labdaként pattog a levegőben, emelkedik, aláhull. Táncol. A pont kettéválik, majd a két pont ismét kettéválik, és hamarosan milliónyi piciny fényes pontocska táncol a nő félelemtől üveges szemében. Tölcsérré állnak össze, felrepülnek, aláhullnak, forognak, úsznak a levegőben. „Fagylalt”. Az asszonynak hirtelen a fagylalt jut az eszébe. A tölcsér, aminek az alját mindig leharapta és a kis lyukon át szürcsölte ki a gombócokat. De az édes massza víziója hamar elmosódik, a fagylalt-álmot az Elmúlás csontos ujjai érintik, s veszik ki az asszony gyengülő kezéből.
Már nem fáj. Már nem fájnak a rúgások, már nem fáj, ahogy a vérző dereka a falhoz ütődik. A sárga pontok most az asszony testére hullnak; lágyan, puhán, ahogy az éj hűvös bársonytakarója hullik a világra észrevétlen, egy tavaszi estén. Az idő most lassulni látszik. A férj-maszk dühöngő kiáltásai lomhán másznak végig a falakon, a padlóra csordulnak, hogy onnan nyújtózkodjanak el lustán a dobhártyáig. Az asszony látja, a rúgásra lendülő lábat: a levegőbe emelkedik, látja, ahogy meglódul, hallja a tompa puffanást, ahogy a hasának vágódik és hallja azt is, amint valami eltörik a testében. Mintha csak egy száraz faág reccsenne meg a nyári vihar erős markától. Olyan távolinak, olyan jelentéktelennek tűnik… Az asszony lassan lehunyja a szemét. Még hallja saját szíve utolsó dobbanását.