Vilma nővérrel a folyosón fut össze. Azonnal be is citálja a nővérszobába.
– Azt mondtam, ha végeztél a reggelivel, jelentkezz nálam! – a szemei szikrákat szórnak.
– Nem lehetett, mert a vérért… – jobb lett volna, ha elharapja a nyelvét… Miért kellett ezt felemlegetnie? Vilma nővér sem díjazza. Most már lángot lövellnek a szemei.
– No, arról jobb, ha hallgatsz! Ezt a felelőtlenséget! Van fogalmad róla, mekkora hibát követtél el? Meghalhatott volna a gyerek. Semmit sem lehet rád bízni? Ezek után nem mehetsz, sem a laborba, sem a röntgenfelvételekért. Megbízhatatlan vagy. Még a reggeliztetést sem lehet rád bízni, mert hason csúszkálsz a folyosón. Úristen lányom, zöld vagy, mint az éretlen gyümölcs! Húsz évesen. Mi lesz így belőled?… Azt sem tudom, mivel bízhatlak meg a továbbiakban. A büntetéseden meg még gondolkodom. Olyan természetű mulasztást követtél el, amely mindenképpen szigorú felelősségre-vonást érdemel. Jobb, ha nem most teszem, a te érdekedben… no, takarodj!
Ég az arca, ahogy kilép a nővérszoba ajtaján. A torkát is szorongatja valami. Nem, nem a feltörni vágyó könnyek. Inkább a düh. Úgy bánnak vele, mint egy taknyos gyerekkel.
Letámolyog a lépcsőn a földszintre, aztán egy határozott mozdulattal kilöki az ajtót és kifut az udvarra. Átölel egy vaskos fát és egy nagyot ordít, bele a kérgébe, a törzsébe, csakhogy megszabaduljon ettől a kínzó, szorító érzéstől a mellkasában.
Mióta vágyott már arra, hogy legyen egy szabad délutánja, csak úgy sétálgatni, kirakatokat nézegetni, céltalanul kószálni… Most van, mégsem találja a helyét. Kár, hogy ma nem találkozhat Tamással, neki legalább elmondhatná, kipanaszkodhatná magát. Elmondhatná, hogy mennyire elszúrta az életét. Azt is, hogy gyűlöli ezt az egész lepratelepet. Ágytálakat cipel, tartja a tálat a gyerekek elé, ha hánynak, mosdatja őket, a véres gumilepedőket cserélgeti, közben biflázik, mint egy marha, egyik vizsga a másik után… Hova járok én? Megmondhatnám neki hova járok, a proszektúrára, feltrancsírozott hullákat nézni, meg a műtőbe, hogy a gyomrom is felfordul a vértől meg a gennytől… S a tetejébe úgy kezelnek, mint egy dedóst, letolnak, megbüntetnek, még jó, hogy nem állítanak sarokba… Gyűlölöm az egészet, gyűlölöm!
Micsoda nap, ó, milyen szörnyűséges nap!
Martinnal kezdődött. Talán ő az oka mindennek. Miért kellett megjelennie újra az ő életében?
Váratlan ötlettől vezérelve, felugrik a 6-os villamosra. Hazamegy…
Aztán a Margit hídon hirtelen lelép a járműről. Maga sem tudja miért. Mintha nem uralná a tetteit, mintha robot lenne, akit valahonnan gombnyomással irányítanak. Egy ideig viszi magával a tömeg. Valami turisták közé keveredett és sodorják magukkal.
Aztán, amikor már ott sétál a fák alatt, örül, hogy itt van a zöldben. Kissé lehiggadt, megnyugodott. Lassan sétál, gyönyörködik a fák friss, üde lombjában. Élvezettel szívja magába a friss levegőt. Amikor elfárad, leül egy padra.
S ott a padon újra a gondolataiba tolakodik Martin. Jóképű fiú, nem is csoda, hogy beleszeretett. Még gimnazista volt, amikor megismerte. Az érettségi után sokat lógtak együtt. Strandra jártak, meg csak úgy bóklásztak céltalanul. Előkelő családból származik. Az apja is orvos, a nagyapja, s talán még az ükapja is az volt, természetes, hogy ő is annak készült. Talán éppen miatta akart ő is annyira orvostanhallgató lenni. Hogy ő is oda járjon, ahová Martin. Anya szótlanul, de aggódva figyelte, kivel jár a lánya. Apa mindig ellenséges volt Martinnal, pedig sosem látta, mégis mintha megérezte volna, nem hozzá való. Apa azért is haragudott, hogy ő egyetemre akart járni. Nem volt az divat az ő családjukban. Munkás emberek voltak mind. Apa buszsofőr, anya eladó egy élelmiszerboltban.
Azon a nyáron, meghívta őt Martin a lakásukra. Azt mondta, lesz zene. A húga is felhívja néhány barátnőjét, neki is ott lesznek a barátai, meg ott lesz az unokabátyja, Richárd, aki majd segít Melindának bejutni az egyetemre.
Amikor odahaza eldicsekedett vele, anya örült. Lám, a Wéber fiú mégis komolyan udvarol a lányának, be akarja mutatni a szüleinek. Küldte is azonnal Róza nénihez a szomszédba. Neki vannak gyönyörű tearózsái, vigyen belőlük egy csokorral a leendő anyósának.
Apának nem tetszett a dolog. Nagy gondban volt, tartott tőle, hogy el sem engedi. Aztán mégis rábólintott, de szigorúan a lelkére kötötte, éjfélre otthon legyen.
Martinék a Váci utcában laknak. Hatalmas, több szobás polgári lakás, luxus kivitelben.
Olyan elveszettnek, olyan parányinak érezte magát ott. Számára minden és mindenki idegen volt, valahogy nem is illett abba a társaságba.
Jó volt Martinnal táncolni. Gyengéden karolta át, könnyeden vezette. Akkor csókolta meg először. Ott mindenki előtt. Nem ilyennek képzelte el az első csókot, nem így társaságban, de szerette őt. Minden visszásság ellenére boldog volt akkor este, nagyon boldog.
Richárd vitte haza kocsival. Martin, az előszobában a fülébe súgta: Légy kedves Richárdhoz, légy kedves, akkor biztosan felvesznek téged is az egyetemre.
Hajnali négy volt, amikor Csillaghegyre értek. Egy utcával előbb szólt, hogy forduljon be, mert ott szép nagy házak vannak. Richárd, amikor megállt, átkarolta a vállát és meg akarta csókolni.
A fülébe csengtek Martin szavai: légy kedves Richárdhoz… légy kedves Richárdhoz… Talán azért lökte el olyan durván, olyan vadul…
Hazáig futott. Csak átment a kis szurdokon, aztán loholt végig az utcán. Otthon gyorsan ágyba bújt. A párnát is a fejére húzta, nehogy valaki meghallja a zokogását. Akkor értette meg, hogy Martin nem szereti őt. Soha sem szerette.
Valamikor csak elszenderedett. Tíz óra elmúlt, amikor felébredt. Apa dühös volt, kiabált vele, mert nem tartotta be az ígéretét. Megütötte. Ott lüktetett apa minden ujja nyoma a bal arcán…
Többé nem kereste Martint. Csavargott, ne kelljen otthon lennie, hátha Martin hívja. Egyszer-kétszer kereste, mondta anya, aztán elmaradt.
Azután megkapta az értesítést a sikertelen felvételiről. Akkora teher még nem zuhant rá egyszerre, mint akkor. Összeomlott a súlya alatt. Minden vágya, minden álma szertefoszlott. A pofon még ott égett az arcán, és tessék, nem fog egyetemre sem járni.
Elképzelte, Martin milyen otthonosan mozog abban a fehér oszlopos csarnokban. Egyik csoportól a másikhoz megy, csak néhány szót szól, és a lányok rámosolyognak…
Ő nem fog egyetemre járni.
Aztán csak teng-lengett. Úgy élt, mint egy vasúti váróteremben, ahol minden csak átmeneti, még a várakozás is. Pedig már nem kellett az egyetemre várnia.
Nem fog egyetemre járni. És Martin sincs már…
Olykor még látta lelki szemeivel, amint vitorlázik a Balatonon. Vagy az orvosi egyetemen, amint lányok serege veszi körül… Úgy érezte meghasad a szíve…
Akkor jelentkezett ápolónőnek. Pedig tudta, hogy kész öngyilkosság. Talán éppen azért tette, mert meg akart halni… Dunába ugrás helyett, jelentkezett ápolónőnek.
Közel két év telt el azóta. Nem látta többé Martint, egészen a mai napig.
Most miért jelent meg újra az életében… mégis miért?…
17 hozzászólás
Kedves Ida!
Most már értem Melinda szórakozottságát, hiszen a szerelmi csalódás, és hogy nem vették fel az egyetemre, ahová szeretett volna járni, nagy lelki törést okozott nála. Bízom benne, hogy minden jóra fordul, csak gondolom addig, sok mindenen keresztül megy még. Kíváncsian várom a folytatást! 🙂
Sok szeretettel: Matild
Kedves Matild!
Örülök, hogy várod a folytatást. Holnap küldöm a következő részt. 🙂
Ölellek szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Örömmel és érdeklődéssel olvastam ezt a részt és persze várom a következőt. Nagyon tetszik, ahogy bemutatod Melindát, családját, az undok, gazdag Martint( ilyennel én is találkoztam). Szóval remek! üdv hundido
Kedves hundido!
Örülök, hogy tetszik, és várod a folytatást. Ma eddig nem volt érkezésem beküldeni, most viszont már nem szeretném dolgoztatni a szerkesztőket, majd holnap küldöm a következőt. 🙂
Köszönöm, hogy olvasod.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Most egyezek efmatildal,ami Melinda szórakozottságát illeti,
a szerelmo csalódást,,nem vették fel az egyetemre…
Nagyon tetszett!
Szeretettel:sailor
Kedves sailor!
Köszönöm, hogy olvasod Melinda történetét. Sokszor nem is gondoljuk mennyi gondja, baja lehet egy fiatalnak, csak ha kicsit a mélyére látunk…
Várlak szeretettel a következő résznél is.
Szeretettel
Ida
Drága Ida!
Ezt jól megírtad! Szinte együtt érzek Melindával. Hja! A szerelem! csak összekavar mindent!
Izgi!
Ölellek: Ylen
Kedves Ylen!
Örülök, hogy tetszik. Bizony, sokszor nem is hisszük mennyi baja lehet egy fiatalnak. Viszont, ezekből a megpróbáltatásokból tanulhat sokat. Majd meglátjuk mi történik Melindával. Tanul belőle, vagy feladja…
Holnap jön a következő rész.
Ölellek!
Ida
Érdeklődéssel olvasom Melinda történetét drága Ida!
Őszintén sajnálom, de remélem jobbra fordulnak a dolgai.
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm szépen, drága Ica, hogy olvasod.
Ahhoz, hogy jóra fordulhasson, előbb rosszra szokott fordulni. Reméljük, átevickél Melinda
a nehézségeken és tanul belőle.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Ez a tiráda a nővér részéről megfeküdte a gyomrom…
Meg sem kérdezte, hogy miért történt ami történt. No és az a "takarodj!"…
Hát én biztosan ráborítottam volna az asztalt /húsz éves koromban még inkább :)/, ha kiömlött a tej, ha elájultam a mosdóban, senkivel nem lehet így beszélni!
Igazán kíváncsian várom a folytatást!
Judit
Kedves Judit!
Jót nevettem harcias kedveden. Azt mondod, rá borítottad volna az asztalt? 🙂
És ha a főnővér helyébe képzeled magad? Van a kezed alatt egy tucat 20 éves, akik még nincsenek annyira felelősségük tudatában… Bizony ő felel mind a tizenkettőért, és ha egy gyerek élete forog kockán, vagy éppen élet múlhat egy ilyen felelőtlen viselkedésen, hát előfordulhat, hogy nem válogatja meg a szavait. Persze, nem tudhatjuk mi fog még történni, nincs még vége… 🙂 Köszönöm, hogy megnevettettél. 🙂
Ida
Drága Ida!
Nagyon jól indul ez a kötet. Gondolom, annak akarod. Az elsőt is olvastam, de időközben nagyon lefoglalt voltam, bár időnként kicsit benéztem, de majd pótolni fogom, hogy a többit is mind elolvassam.
Nagyon tetszik, jól fogalmazva írod, szép stílusban és érdekesen.
El ne felejtsem, a napokban volt a naptárban IDA név, rád gondoltam, és most utólag is sok szeretettel kívánok Neked minden szépet is jót, egészséget, bőséget és munkádhoz sikereket
szeretettel: Kata
Drága Kata!
Köszönöm szépen a névnapi jókívánságokat. Örülök, hogy folytatod az elbeszélés olvasását. Remélem nem fogsz benne csalódni és kedvedre való lesz egészen végig.
Várlak szeretettel és ölellek!
Ida
Kedves Ida!
Értem a jellemrajzokat, mert nagyon igényesen szemléletesen adod át, mint ahogyan a társadalmi különbségek illetve a társadalmi rétegződések is jól kivehetők. Érzékelem, hogy a fiatal lány tettei, gondolatai a vezérfonal és az ő történései alapján mutatod be az eseményeket. Ahogy tehetem megyek a következő részre. Kíváncsi vagyok a végkifejletre. A lány belsővilága olyan életszerű, hogy cinkos mosollyal azt is mondhatnám, olyan ember írja mindezt, aki maga is átélte ezeket az érzéseket. 🙂
Szeretettel
Zoli
("Össze omlott") ez egy kis generálozásra szorul! 🙂
Kedves Zoli!
A fiktív történeteim is, általában a valós életből merítettek. Melindát több személyből gyúrtam össze, és a valóságban megtörtént események többségét az ő nyakába zúdítottam. Így hát inkább külső szemlélőként vettem ebben részt, bár, amíg írtam, annyira bele tudtam élni magam a főhős helyzetébe, hogy akár velem is történhetett volna. 🙂 Ezzel mindig így vagyok, másként nem is tudnék írni.
Az összeomlott, tényleg generálozásra szorul. 🙂 Majd átgondolom és javítom.
Köszönöm.
Szeretettel
Ida
Nagyon érdekes és jól megírt sorok… Tetszett a folytatás is, komolyan mondom.
Várom a folytatását, kedves Ida, szeretettel olvastam: Kata