Dobolt a ritmus testem ütemén, kettéhasította bennem az Életet, ahogyan felidéztem elmém minden rejtekén a tegnap hajnalt.
Vágytam érezni fogaid hasító fájdalmát, a reccsenést, amint átszakad az ütőér felett a bőr, majd alatta a hús…
Táncolt sejtjeimben emléke a langyos, fehér melleimre csurranó vérpataknak, az ágyékomba toluló feszítő sóvárgásnak…
„Ne kérd…”, szóltál, „ne kérd ezt tőlem…”
„Egyetlen, amiben bizonyos vagyok, hogy akarom… És ezt tőled akarom…”
Kérlelhetetlen voltam.
Akartam az élményt, a lüktető, majd a halálba foszló Életet.
Egy vámpírtól kértem, hogy termékenyítsen meg.
Nem tudott meggyőzni.
Nem volt érv, mely akár csak sejttetni engedte volna az elkövetkezendők valódi következményeit velem.
Meg akartam foganni attól a férfitól, aki a szerelem oly spirituális magasságokba emelő élményével itatta át elmém, mely élményért az Életemet magát készültem odadobni.
A legszentebb célért.
Semmi más nem lüktetett sejtjeim mélyén, csak a szó: akarom, akarom, akarom, akarom…
„Nem lehetek ura sem neked, sem az életednek akként, hogy döntéseidet felülbírálom”, néztél lángokban hevülő arcomra érzéketlenül „Megteszem”.
„Ezt akartam hallani”, nyugtáztam csöndben.
Nyakad köré font karjaim határozottan lebontottad magadról, egyik kezeddel a csuklóm szorítottad, az ujjaid alatt felserkent a vér, frissen csordult a padlóra…
Aztán mielőtt a számodra édes nedű valamennyi cseppje kárba veszett volna, fogaid marta nyom szántotta bőröm, csuklóm ütőerén.
Térdeim megrogytak, az ágyékom dobolt…