Az elveszett boldogság

Hát elhagyott. Nem hittem, hogy ez velünk is megtörténhet. Szerelmes suttogását még most is hallom, édes hangja szelíden búg, de sajnos, már csak az emlékeimben. Különösen hajnaltájban érzem kínzó hiányát, amikor a madarak álmukból felébredve lelkes csiripeléssel köszöntik az új napot. Ilyenkor párnám alá bújok, mert nem bírom elviselni vidámságukat. Nekik miért adatott meg a boldogság, és nekem miért nem? Pedig néhány hónappal ezelőtt még én is megmártózhattam a szerelem édes tavában. Ó, Hilda, Hilda! Az a csodálatos nyaralás Rómában. Mennyit sétáltunk összebújva a Tiberis partján. Miért romlott el mégis minden? Talán én is hibás vagyok, mert észre kellett volna vennem az apró jeleket. Igen, már ott Rómában. Azt a duzzogást Hilda arcán, amikor közöltem vele, hogy nem tudom megvenni azt a méregdrága, aranyból készült nyakláncot, amit kinézett magának a kirakatban. Utána három napig nem állt szóba velem. Annyira szerettem őt, bármit megtettem volna, hogy újra nevetni lássam, de egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ilyen drága ékszert vásároljak. Mígnem a harmadik napon elmentünk egy kaszinó előtt. Én észre sem vettem, de Hilda hirtelen megállt. Azt hittem, megint a tűsarkúja talpa törött el, mint ahogy oly gyakran szokott, de most nem erről volt szó.
– Idenézz!- mondta izgatottan.
Láttam a díszes épületet, tetszett a homlokzata, a bejáratát pedig kifejezetten érdekesnek találtam, de annyira nem indított meg, hogy lefényképezzem. Az alkonyati megvilágítást is kevésnek ítéltem egy jó minőségű fotóhoz. Viszont ha Hilda szeretné… Már nyúltam a fényképezőgépért, amikor szerelmem megfogta a kezemet:
– Várj, nem képet akarok. Hanem…az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha bemennénk?
– Nem hiszem, hogy csak úgy beengednék a turistákat. Ahhoz játszanunk is kellene – ellenkeztem.
– De én pontosan ezt akarom!
Megrökönyödésem nem ismert határokat. A szerencsejátékot mindig afféle léha dolognak tartottam, ami semmi másra nem jó, csak arra, hogy az ember elveszítse a vagyonát.
– Szó sem lehet róla – ráztam meg a fejem.
Ám Hilda addig győzködött, amíg kötélnek álltam. A hatalmas teremben megcsapott a zsivaj. Szinte szédültem a sok embertől. Hilda azonban egyenesen a rulettasztalhoz vezetett. Még sosem játszottam ilyet, ezért félve helyeztem az első zsetont a táblára, és csodák csodája, nyertem. Hilda arcán elragadtatott mosoly jelent meg, elismerően szorította meg a kezemet. Végre felengedett a jég, újra kedves volt hozzám. A nyerő sorozat végig kitartott egész este, így kisebb vagyonnal távoztunk. Kedvesem roppant elégedettnek látszott. Azonnal az ékszerbolthoz sietünk, de zárva találtuk a késői órán. Hilda megértőnek mutatkozott, és már indult is egy elegáns étterem felé. Pompásan szórakoztunk, a legdrágább ételeket fogyasztottuk, a legmárkásabb pezsgőt rendeltük, nem is egy üveggel. Miután kissé pityókás hangulatban távoztunk, az én drágám szerelmesen hozzám bújt az olajfák alatt, a lágyan lengedező szélben.
– Szeretlek, szeretlek, szeretlek – hagyták el ajkát a varázslatos szavak, nem egyszer, hanem legalább százszor. Úgy éreztem, nálam boldogabb férfit még nem hordozott a hátán a föld.
Másnap megvettük az annyira áhított nyakláncot, mellé még néhány gyűrűt és karperecet is ajándékoztam kedvesemnek. Velencében már kissé apadni kezdett a pénztárcám, de ott is találtunk kaszinót. Fortuna egyelőre nem hagyott magamra, a nyerő széria továbbra is folytatódott, így utazásunkat Riccione egyik legelőkelőbb szállodájában fejezhettük be, ahol állítólag még filmsztárok is megszálltak.

Hazaérkezésünk után megpróbáltam visszailleszkedni a hétköznapi életbe. Mindennap eljártam a munkahelyemre, becsülettel végeztem a dolgom. Hilda viszont felmondta varrónői állását. Csak nem fogja az egész életét a varrógép fölött görnyedve tölteni, amikor egészen másfajta élet is létezik. Ezzel érvelt, amikor megpróbáltam jobb belátásra bírni. Engem is győzködött, hogy hagyjam ott az unalmas könyvelést, és szerencsejátékkal fedezzem a megélhetésünket. Miután nem mutattam erre semmi hajlandóságot, ismét a sértődöttségbe menekült. Természetesen most sem bírtam sokáig szótlan duzzogását, hát felkutattam a helyi lehetőségeket. Ez a játékterem sokkal kisebbnek bizonyult, mint az olaszok, de itt is jelentős összeg nyerésére és elveszítésére nyílt alkalom. Az első két napon megint nyertem. Kisebb hegy keletkezett a kötegekből, amikor az asztalon felhalmoztam. Hilda tapsikolt az örömtől. Azon a két éjszakán úgy kényeztetett, ahogyan még sohasem. Szívemet melegség töltötte el, hogy Hildámat ilyen boldognak látom. Az ő boldogsága az én boldogságom is. Legfontosabb feladatomnak azt tartottam, hogy szerelmemet boldoggá tegyem, és úgy látszott, ez sikerült is. A következő alkalommal azonban szerencsecsillagom leáldozott. Aznap csak veszítettem. Szégyenkezve kullogtam Hildámhoz, de ő megvigasztalt, mondván, a szerencse forgandó, legközelebb megint nyerni fogok. Ám ez nem következett be, sőt, egyre nagyobb adósságot halmoztam föl. Hilda legnagyobb bosszúságára el kellett adogatnunk a Rómában szerzett ékszereket. Az én kedvesem nehezen viselte a helyzetet, egyre türelmetlenebbül bánt velem. A veszekedések mindennaposakká váltak. Mikor hajnaltájban hazavetődtem, csak intett mogorván felém:
– Már megint?!
Leszegett fejemből azonnal kitalálta, hogy újra csak veszítettem. Ilyenkor látványosan fölemelte a párnámat és a takarómat, és letette a díványra, hogy töltsem ott az éjszaka hátralévő részét. Az állandó kialvatlanság miatt munkámat sem tudtam megfelelően ellátni, egyre több hibát vétettem. Gyakran borostásan, táskás szemekkel mentem dolgozni. Főnököm kirúgással fenyegetett.
Egy átverítékezett éjszaka után az üres lakásba tértem haza. Hiányzott néhány bőrönd, Hilda ruháit sem találtam. Leroskadtam az ágyra, párnámon megpillantottam a cédulát:
„Elmentem, találtam valakit, aki nem olyan pipogya, mint te. Ne keress többet!”
Zokogva csókolgattam a levelet. Hildám, miért tetted ezt velem, mikor én úgy szerettelek, ahogyan senki más! Éreztem, a boldogság végleg elhagyott, pedig én őszintén kerestem. Vajon hol követtem el a hibát?