Az urna
A sors úgy hozta, hogy négy nappal ezelőtt meghaltam. Nem nagy ügy, átlagosan kétszáztízezer ember hal meg naponta. Egy voltam e sok közül. Nem igazán mondhatnám, hogy ódákat, vagy éppen dicshimnuszokat zengenének most rólam. Átlagos voltam. Majdnem senki. Nem halmoztam fel vagyont, nem építettem szép házat, nem volt autóm, nem voltam sikeres szinte semmiben. Jó, voltak barátaim. És a nők. Sokan szerettek, de mégsem tudtam hódítani, ha értitek, mire gondolok.
Mikor meghaltam, harminchat éves voltam. Küllemem is átlagosan nézett ki. Átlagos magas voltam, kék szemmel, őszbe hajló hajjal, viszont aránylag szép és egy híján teljes fogsorral. Testsúlyom is átlag közeli értéket mutatott mindig, ha ráálltam a szobamérlegre. Átlagosan hetente háromszor borotválkoztam. Imádom a sima bőrt. Naponta háromszor fogat mostam. Átlagosan hetente háromszor volt magömlésem. Ezt néha túlszárnyaltam, ilyenkor magamat segítettem ki. Hiába, az évek és a rutin, meg a kamaszkori emlékek előjöttek olykor. Átlagosan havonta egy könyvet olvastam ki, néha kettőt, de akkor azok rövidebbek voltak az átlagosnál. Kéthavonta jól berúgtam. Ilyenkor az átlagosnál többet beszéltem és vigyorogtam. És csaptam a szelet a nőknek, friss bögre után kutatva. Átlagosan négyévente hánytam. Főleg pálinkától, abból is szilva, de legalább barack, vagy néha vegyigyümi. Átlagosan félévente elszomorodtam, mert nem értettem, mi végre ez a fene nagy hajtás. Ilyenkor rám tört a depresszió, sokat aludtam, csak bámultam a tévét, és az átlagosnál is többet dohányoztam. Ez voltam én. Kevés szóval.
Halálom nem sokkolta agyon a közvéleményt. Így megy ez.
A nevem Mad Hole. Biztos hallottatok már rólam, de ha nem, az sem baj. Legfeljebb csettintek egyet, hogy: – A kutyafáját!
Viszont jól meg tréfáltam minden tovább élőt, ugyanis azt az álnokságot eszeltem ki, hogy hamvasszanak el, majd poraimat tegyék egy díszes urnába, azt pedig a lakásom nappalijának a könyvespolcára. Szentül hittem, hogy gondolataim, és elmém kósza fodrai benne maradnak poraim égett szemcséiben. Így történt. Ezen trükk révén tudok most is kommunikálni veletek. És hogy miért álnokság mindez? Mert az a nagy ötletem támadt, hogy most jól megfigyelek mindenkit. A reakciókat, az őszinteséget, vagy éppen örömöt, netalán közönyt, vagy némaságot; akármit, amit belőletek kiváltok, mikor eljöttök a lakásomra, hogy búcsút vegyetek tőlem.
Feleségem nagyon szomorú most. Kisfiam nemkülönben. Őszintén sajnálom, hogy ez történt, de mit együnk, az élet ilyen, váratlan események szövevényes hálója. Kibogozni nem lehet. Azt talán csak a Jóisten tudja. Vagy még ő sem.
Amúgy készültem a halálra. Egyik álmomban, egy lavórban babot szedtem. Nos, az álmoskönyv szerint, ha valaki babot szed, akkor az kifejezetten rossz jövőképet sugall.
Személyes megjegyzésem: – Pedig hogy szerettem a babgulyást!
Nemrég beszélgettem egy tizenhét éves lánnyal. Talán a legszebb és legvonzóbb volt a tizenhét évesek népes seregében. Önmagáról nem ilyen véleménnyel volt. Nekem viszont ő volt a „leg”. Okos és vicces és kedves és érzékeny és vad volt. Igen, amilyennek elképzeli az ember az igazit. De hagyjuk. Még elsírom magam. Por alakban még nem tettem.
Szóval, volt ez a lány, és egy alkalommal azt kérdezte tőlem, hogy mi értelme az egész életnek, mindenestül, mert ő speciel nem lát abban semmi érdekeset, hogy először meg kell tanulni járni, beszélni, aztán írni, utána meg ezerféle dolgot az ilyen-olyan iskolákban. És hogy utána el kell menni dolgozni, jópofát vágni mindenhez és majdnem mindenkihez, családot alapítani, gyereket nevelni, végül megöregedni, és meghalni. Azt a kérdést tette fel nekem, hogy: – Akkor nem egyszerűbb, ha már most véget vetek ennek?
Lenéztem a csuklójára. Friss kötés volt rajta. Nyilvánvaló hogy zavarodott volt. Mert kezdett felnőni, és megérteni, mennyi probléma van ezen a világon. És szeretetre vágyott. Sokra. S bár én ezt szívesen biztosítottam volna, de ő nem kért belőlem. Megértem. Egy átlagos férfi? Aki ráadásul kétszer annyi idős, mint ő?
Azt mondtam neki, mert más nem jutott eszembe, hogy a világon azért születnek meg emberek, hogy egyszer majd meghaljanak, lásd például a növényeket, satöbbi. Viszont minekünk megadatik az a lehetőség, hogy a köztes időt azzal töltsük el, hogy szeressünk másokat, és minket is szeressenek, és hogy boldoggá tegyünk másokat, miközben minket is boldoggá tesznek.
Nem tudom, jó volt-e a válasz. Azt viszont tudom, hogy most lelkiismeret furdalásom van. Nehogy azt higgye, hogy pár nappal beszélgetésünk után én direkt meghaltam! Az igazság az, hogy csak bambán mentem a munkahelyemre, és szólt a fülemben a zene, dübörögtek a ritmusok, és egyszer csak azt veszem észre, hogy repülök. A dudaszót csak később hallottam meg. A piros lámpánál óhajtottam átkelni egy igen széles kereszteződésben. Nem sikerült. Mikor földet értem, homályos lett minden, csíkok szaggatták szét a látómezőmet. A szemembe folyt vér volt az. Kevés időt szánt nekem a sors, pedig elkezdtem járatni még épen maradt agyam tekervényeit, hogy most akkor menjek vissza szépen az időben, egészen magzati állapotomba, hátha újra kezdhetem, mert jónak találtak, bűnök nélkülinek. De ez hiú ábránd volt, derült ki hamarosan. Még hogy bűnök nélkül! Ó, igen! És kezdett összemosódni minden.
Öt kép villant át csupán a megmaradt tizenkilenc másodpercben.
Édesanyám és édesapám szomorú arca, hogy most akkor mi lesz, egyetlen fiúkat kell eltemetni. Nagymamám, kezei imára kulcsolva, zokogva. Feleségem csodálkozó és rémült és könnyes tekintete, hogy miért épp én? Kisfiam, aki nevet, most is nevet, nem érti, ez hogy lehet, hová tűnt apukája. És az ő arca, akire kiül a csalódottság, hogy cserbenhagytam, lyukat beszéltem a hasába, és most: tessék!
Az öt kép szétfolyt, mint csillagközi felhő a halóban. Atomokra bomlott minden. Láttam üstökösöket, fénylő napokat, lüktető pulzárokat, örvénylő kvazárokat, végül sejtelmesen sötét lyukakat, magába roskadt, elpusztult csillagokat. Átszáguldottam mindenen, úgy éreztem, valami láthatatlan erő repít végig a galaxison, hogy elvigyen egy jó és kellemes és meleg helyre. Ahol lesz bőségesen igazi szeretet, béke és társak, szép szó és vidámság. Elképzeltem, amint megérkezek, üdvrivalgás fogad, éljenzik majd a régen elhunytak tömege, záporoznak a lufik és konfettik, és persze éneklik, hogy halleluja. Gondoltam, megkeresek mindenkit, akinek ott voltam a temetésén. Beszélgetünk, mesélünk, közben szivarozunk, bourbont iszunk. De semmi, csak csend és lebegés, és valami bizseregtető érzés, hogy most mi a rák lesz?
Mint kiderült, nem vagyok egyedül. Mormolás és duruzsolás kúszott mindenfelől. Zagyvaság volt, kétségtelen, mintha milliárd ember próbálna meg egyszerre közölni milliárd dolgot egymással. Egy mély hang kiemelkedett a tömegből, és azt mondta: – Ne félj! Így nem féltem. Majd folytatta: – Itt vagyunk, itt vagyunk! Ettől megnyugodtam. – Bárhová eljuthatsz, csak gondolj rá, és ott leszel. – folytatta. – Tested elveszett, poraid maradtak csupán, de gondolataid szabadok, mint egykor az akaratod! – Kicsit megrémültem. Nem emlékszem, hogy az akaratom, ha mégoly erős is volt olykor, számottevően szabad lett volna életem bármely pontján. Kétségbeesve néztem körbe, épp egy kisbolygó húzott el mellettem, és azt kérdeztem magamtól, hogy hol a francba vagyok? – Hát itt. Mindenhol! – jött a válasz. – Most menj, mert még van dolgod. Gondolj rá, és ott leszel. Jézus szavai jussanak eszedbe! – És melyik? – Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és engem ott megtalálsz. Gondolj!
És én gondoltam. Hogy hazamenjek. Hogy lássam a régi életem színfalait, az embereket, akiket szerettem, tisztelte, s akik engem szerettek. Hogy lássam, kinek voltam valóban fontos, ki az, kit soha nem is érdekeltem. Izgalmas móka lesz ám! Még jó, hogy előre elterveztem, mi legyen a halálom után földi maradványaimmal. Betesznek egy urnába, egy díszesbe, s azt elhelyezik a könyvespolcomon. Feleségem biztos körberakja fényképekkel, gyertyákkal, és egy feszületet tesz mellém. Jaj.
A temetés gyors volt. Sokan jöttek el. Telt ház! – mondhatta volna egy riporter. Viták is voltak. Hogy legyen-e pap. Vallásos fele családomnak, persze akarta. A többség viszont nem. Mert ugyan mit mondhatna egy idegen, aki azt meséli a hallgatóságnak, hogy az élet szép, és utána még szebb, mikor túlnyomórészt mindenki szomorú és sír?
Örök dilemma ez. Hihi.
Szép lesz a sírkövem. Ez legalább megnyugtat. Terméskő és fafaragás. Ahogy szerettem volna. De most csak föld és virágok és szalagok. Feleségem kábán áll, kezében az urna, benne én. Kisfiam a kezét fogja, könnyezik, viszont jól áll neki a nyakkendő. Milyen szép gyerek! Sajnálom…
Fájdalommal értesítjük, hogy kedves és korán elhunyt szerető férj és apa, valamint átlagosan jó barát temetése után szívesen látjuk egy megemlékezésre az alábbi címen: Világegyetem, Lokális Csoport, Tejút, Naprendszer, Föld, Európa, Budapest, Tizedik emelet. Szinte alig fértek el az emberek a lakásban. Kis csoportokra bomlottak, köztük pedig oldalazva lehetett átjárni italért, süteményért, vagy épp megpihenni egy másik csoportnál. Ezek az alkalmi társulatok jól elkülönültek egymástól: család, rokonok, barátok, kollégák, ismerősök, és egy idegen.
Mivel én is otthon voltam, úgy éreztem magam, mint az ókori görögök. Szíves tájékoztatásul: ők a halottat a háza előcsarnokában felravatalozták, majd kezdődött az össznépi búslakodás. A nők zokogtak, kiáltozva tépték hajukat, s a gyász jeléül hamut szórtak a fejükre. Ez utóbbi nálam kimaradt. Annak idején a halottsiratás mértékét törvény szabályozta; milyen hosszú lehet a siratás, és hányan vehetnek részt benne. Nagy vonalakban ez azt jelentette, hogy aki gazdag és ismert volt, az számíthatott igen sok zokogó asszonyra és rengetek könnyre. A többiek ennél valamivel kevesebbre. Meglepő hasonlatosság, hogy a halottat máglyán égették el – legyen ez a mai korban a hamvasztó kemence -, majd a maradványokat urnába tették. Ha viszont hagyományos temetést alkalmaztak a görögök, akkor a halott mellé illatos olajat, kedvenc tárgyait fektették, végül a szájába rézpénzt dugtak, hogy az alvilág folyójánál, a Styx-nél Kharónnak, a piros köpönyegű, szürke szakállú, égő szemű, ijesztő külsejű révésznek az obulussal megfizesse a révpénzt. Ha valakinek kispórolták az elégséges mennyiségű pénzt a szájából, akkor annak lelke akár száz évig is bolyongott keservesen a folyón innen és túl. Hát, ennyi erővel én az idők végezetéig is lófrálhatok, akkor sem engedne át ez a tüzes tekintetű figura!
A kanapén ült kedves családom. Nyolcan zsúfolódtak összebújva, egymást átölelve, feszengve. – Nagyon szerettem – hüppögte feleségem. – Most mi lesz velünk? Ki fog engem szeretni? Ki lesz a fiam mellet, mikor szüksége lesz egy apára? Miért történik ez velünk? Miért nem lehettünk igazán boldogok? Hogyan lesz mostantól?
Feleségem minden jel szerint átalakult kérdezőgéppé. Ilyen alkalmakkor így megy ez. Fontos megjegyeznem azonban, hogy míg léteztem, akkor kevésbé volt ennyire érdeklődő. Hát igen, az elmúlás szele egyből megérti az emberrel, hogy míg élünk, addig kell fontos kérdéseket feltenni, és lehetőleg megközelítőleg pontos válaszokat adni. Én is trehány voltam az elhunytaimmal szemben, elismerem. Mikor elmentek, akkor éreztem igazán a hiányukat. Hogy most már nincs több idő beszélgetni. És egyebek.
Kollégáim egy sarokban szlapálták apósom szilvapálinkáját. Jól esett nekik, nem vitás. Néha hümmögtek egyet, ezer apró kérdés zsongott-bongott fejükben. – Na, akkor holnap kimegyünk a koncertre? – kérdezte B. – Még jó, hiszen én lépek fel – felelte J. – Te, ez a pálinka nem valami vegyespárlat? Érzek valami körtét is, szerintem – mondta T., majd köhintett egyet. – Azért furcsa lesz, hogy nem fog ott majomkodni! – nevetett fel. – Hiányozni fog az udvarlása – zárta le a monológját. – Ja, úgy tudom volt valakije – szólt egyet J. – Igen, de szerintem több is, hah, szegény felesége! – sajnálkozott B. – De lehet, hogy csak pletyka az egész, és csak szerette a nőket – mondta D. – Még jó, hogy nem a férfiakat – vigyorgott idétlenül J.
Hát ők legalább nem színészkednek. Bár, ami azt illeti, nagyon betojtam itt az urnában, nem akartam, hogy ilyen-olyan kalandjaim a feleségem vagy a családjának tudomására jusson. Próbáltam szúrós tekintetet felvenni, bár porszemekkel igen lehetetlen feladat! Csak figyeltem. Ha valaki elárulna, kinevezem Jágónak.
Betoldás: Jágó egy kis gonosz mitugrász volt, mai nyelven szólva szarkeverő. Shakespeare híres drámájában Othellót átveri, méghozzá olyan alattomos módon, hogy azt hazudja neki: hites felesége egy bizonyos Cassioval csalja. Othello olyan volt, mint halálom előtt én. Naiv, jóhiszemű és őszinte. Hitt a nyomorultnak, ezért odalépett kedves feleségéhez, és megfojtotta. A dráma további folyásában megtudja, hogy jól átverték, ezért végez magával is. Na, itt egy kis különbség, én természetes úton távoztam az élők világából. Már ha természetesnek lehet venni, hogy az ember nekimegy egy száguldó autónak.
Francba az ipari forradalommal! Miért nem volt nekünk jó a lovas kocsi?
– Sajnálom – mondta Egér. Történetesen a feleségemnek. És valóban sajnálta. Nagyon jó
barátom volt, együtt nőttünk fel hatéves korunktól kezdve. Egy iskolába jártunk, osztálytársak voltunk. Egészen az érettségiig. Sokat jártunk együtt bulikba, mulatni, számtalanszor részegedtünk le az ország különböző pontjain. Mindig számíthattam rá, ő is énrám. Istenem, hányszor fedeztem a barátnője előtt! Tapadtak rá a nők, ennek okán. – Nem tudom mást mondani – folytatta lehajtott fejjel. És sírt. Érzékeny lélek volt, vallásos, és nem szerette a temetéseket. Mondjuk, ki szereti? – Tudod, azt szerettem benne a legjobban – fogta meg feleségem kezét -, hogy soha nem akart megváltozni, mindig önmagát adta. – átölelték egymást, kedvesem meg annyit mondott csak neki, hogy: – Tudom.
– Festek majd egy képet, és a feleségének adom – mondta J. Ez szép tőle. Titokban ő is egy rendes ember, csak utálja kimutatni az érzelmeit. Olyan macsósra veszi a figurát, és ez sok helyütt bejön ám! – Vazze, estére mehetek dolgozni – válaszolt B. – Meddig maradunk? – kérdezte. – Nem tudom – felelte T. – Annyian vagyunk, szerintem fel se tűnne, ha lelépnénk – jegyezte meg Cs. De nem mozdultak.
Beviharzott a pap is. Anyósom ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, és jelenlétével erősítse a hitet és az Úr létezését e szűk körben. Számos itt tartózkodó azonban nem látta ennek szükségét. Többen kinyilatkoztatták őszinte véleményüket. – Mi a faszt keres ez itt? – kérdezte K. Ő is jó ember volt, együtt jártuk ki a technikumot. Vele is sokat mókáztam, részegedtem, csajoztam. Csak elváltak útjaink, a város ellentétes pontjain rendeztük be főhadiszállásunkat. És egyikünk sem volt túl mozgékony, igazi patrióták voltunk! – De jó volt azért, míg nem halt meg! – süvöltötte oda I.-nek. Jó kis bögre volt I. Pici, feszes mellek, nedves punci. Mi kell még? Legalábbis tizennyolc évesen. És I. mindig kedves és aranyos és huncut volt. Pedig ő is sokat szenvedett, szülei elváltak, testközelből nézte, mint megy szét, omlik romokra családja. Azt hitte, ilyen csak a filmekben van. Tévedett. Azóta férjhez ment, -de jó annak a pasinak! -, szült két gyermeket, és azt mondta pár éve, hogy személy szerint az ő életének csupán egyetlen célja van, nevezetesen: bebizonyítania mindenkinek, hogy lehet harmóniában élni.
Képzeljétek! A világon az egyik legszebb és legdallamosabb szó a harmónia. Nyelvészek furcsállják is, hogy mikor szerelemről, szexről, családról, vagy úgy általában az életről, annak szépségéről, problémáiról beszélgetünk, ez a szó, a harmónia, valahogy sosem kerül terítékre. Nem veszi a szájára senki!
Sógornőm újabb poharakat vitt körbe a szobában. Megállt I. előtt. – Miért vagy ennyire szomorú? Körülöttük hirtelen csen lett. Számos jövőbéli Jágó várakozott, hogy most mit fog mondani ez a harminchat éves, még mindig vonzó, szép arcú, lágy tekintetű, feketébe öltözött feleség és édesanya. – Két kérdésen jár az eszem. Az egyik, hogy miért nem úgy élünk a halálunkig, ahogyan szeretnénk, és a másik, hogy miért csak egy temetésen jut eszembe ez a kérdés.
A Jágók hada csalódottan tovább trécselt. A csend megszűnt, elpárolgott, mint tésztafőzés közben rotyogó víz. Én mindig odaégettem a tésztát, mert annyit szöszmötöltem a konyhában, vagy épp bambultam ki az ablakon két spangli közt. Aztán vakarhattam le a trutyit a lábos aljáról.
Köszönöm I.! Tőled pont ezt vártam, ez rád vall, és arra, mennyire egységes és fenséges a lényed! Komolyan, de most tényleg! Miért van igaza? Ezt a kérdést én is feltehetném! De szar itt az urnában! Hogy átölelném most ezt a lányt! Asszonyt, nőt, feleséget, anyukát! Hülye agyagedény! Gátat szabsz érzéseimnek, ezért most haragszom!
Jut eszembe, mi lesz, ha tüsszentek? Kispriccel a homokfelleg a hajszálvékony repedések közt?
A konyhában vágni lehetett a füstöt. Hangzavar hatolt át rajta csupán. Apósom magába roskadva motyogott. Jó fej volt. Szeretett engem. Mindig meghallgattam, mikor elmesélte gondjait, kalandos életét. Ügyes embert faragott belőle az ő apja, no és az élet. Tudott hordót készíteni! Értett a gombákhoz, a malacokhoz. Ha disznóvágás volt a faluban, mindig őt hívták. És ha akarta volna, fel tudott volna építeni egy házat az alapoktól a tetőig, annyi mindenhez értett. Irigyeltem azt a sok képességet, melyet nem örökölt, hanem megtanulta, csiszolta, a végletekig tökéletesítette. És imádta a fiamat. Ez intő jel számomra! Hát, kösz, hogy eljöttél, és most ott búslakodsz a konyhámban!
Nyikorgott valami a fürdőben. A mosógép volt az. Hamutálca és valami idétlen nőszemély tartózkodott bent. Épp egymás boldoggá tételén fáradoztak. Nehéz probléma előtt álltak. Hamutálca egyik keze a csaj mellét, másik keze a kilincset markolta. Hogy be ne jöjjön senki, és ki ne derüljön, mekkora léhűtők. De ő mindig is ilyen volt. Nevét onnan kapta, hogy naponta két-három doboz cigarettát is elfüstölt, és olyan volt az arca és a szájszaga, mint egy igazi hamutálcáé. Viszont imádták a nők, mert volt pénze, kocsija, egy nyaralója fent a hegyekben, és mindig felállt neki, ha csak hozzáértek. És most az én mosógépemen csinálták! Nem szép tőlük, pedig mi is megdolgoztuk már szegény szerkezetet. Ha jól emlékszem, pont egy vendégsereg volt akkor is, de egy biztos, nem temetés után. Hiába, változnak az idők…
Kisfiam csak üldögélt és már várta, hogy elmenjen ez a sok ember. Játszani szeretett volna. Tudta, mostantól nehezebb, furcsább lesz. Egy anyuka sosem tud úgy fiúsan játszani, mint egy apuka. Ez genetika. És persze adottság. Én elég gyerekes és idétlen voltam ahhoz, hogy minden marhaságban benne legyek. Kritizáltak is ezért sokan.
Néztem ezt a hétéves emberkét. Sírhatnékom támadt. Remélem, okos férfi lesz, aki képes lesz felismerni a jót és a kedvességet, az örömöt és a bánatot, a szenvedélyt és a színészkedést, és lesz hozzá elég ereje, hogy különbséget is tegyen ezek közt. Nekem nem mindig sikerült. Én vagyok Othello.
Egyszer azt mondtam a kisfiamnak, mikor néztünk egy természeti filmet, hogy de jó a gnúknak, már egy hét után képesek felvenni az iramot a csordával, milyen ügyesek, és hogy a Jóisten mennyire jó hozzájuk. Kisfiam azt tudakolta, hogy mikor kezdett el ő járni. Azt feleltem, hogy pont egy éves volt, mikor az első lépéseket önállóan megtette. Erre kifakadt: – Most akkor mi ennyire bénák vagyunk?
Volt ott egy rokonom, aki szerintem szerelmes volt a feleségembe. Nem mondta ki soha, de folyton őt bámulta, ha találkoztunk, és mindig nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy minél több időt töltsük el együtt. Játszunk egyet! Na, ő lehetne Cassio. Ez a férfiú volt az, aki segített Othellonak (nekem), hogy szerelmet valljon Desdemonának (feleségemnek). Viszont Othello (én) lefokoztam, mert összebalhézott egy bizonyos Rodrigóval. Erre fel az én drága hitvesem, Desdemona mit tesz? Segíteni akart neki, hogy kijárják nálam az előléptetést, meg egyebeket. Aztán a Jágók seregéből egy azt átallott mondani nekem, hogy ezek ketten a mosógépen kamatyolnak. Pedig ott Hamutálca tekeredett össze-vissza, a végén már kínjában, annyira elzsibbadt a kilincset tartó keze. A lényeg, hogy Rodrigó cselt sző ezzel a Jágóval, minek melléktermékeként Cassiót ki kéne nyuvasztani, de csak megsebesül szegény pára. Nekem (Othellonak) pedig ki kellene oltanom a feleségem (Desdemona) életét. Jágó győz, legalábbis elborult elméje, a színjáték után függöny fel, taps és éljenzés, rokonok, barátok, ismerősök nevetnek, könnyeznek, majd végre hazamennek.
Röhögés folyt szét az előszobában. Valaki be akart menni a fürdőbe kezet mosni. Hamutálca éppen csúcsra ért, az idétlen csaj már másodszor, mikor a görcsbe rándult kéz nem bírta tovább, Hamutálca oroszlánbőgéssel elrepült a boldogság fehér sivatagába, hol csak apró fények és öröm és kéj honol, a kilincs leszakadt, a mosógép feldőlt, az idétlen lány keze beszorult a csempe és a mosógép közé, zihálva és sírva jajgatott, a meglepett és váratlan személy pedig kézmosás helyett felsikoltott és elájult. Anyósom volt az. Nyilván nem erre számított a temetésem napján. De most megnyugtatom, én tulajdonképpen semmire sem számítottam.
Vagyis igen. De ebben nem voltak sokan. Tömeg főleg. Jágók, Cassiók, Rodrigók kíméljenek! Othello és Desdemona maradhat, annyira jámborak és hiszékenyek, mint mi a feleségemmel. Jó pár voltunk. Ez nem vitás.
Emlékszem, mennyi levelet írtunk egymásnak. Akkortájt mobiltelefon még nem volt, vezetékes is csak nekünk. Mindig egy lestrapált, agyonfirkált telefonfülkét tárcsáztam egy adott, előre megbeszélt időben, és ő ott várta a hívásomat. Volt, hogy foglalt volt. Én őrjöngtem, párom viszont nem akart balhézni senkivel, egy idő után hazament. Mikor ezek után kicsörgött a telefon, meglepődve és ingerülten vettem tudomásul, hogy csak én vagyok ennyire ostoba. Vagy türelmes.
Egy alkalommal idős néni vette fel a kagylót. Mondtam neki, ki vagyok, és mit akarok. Erre megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, és hogy megy a munka. Mondtam neki, hogy soha jobban, és felvázoltam, mennyire fontos, hogy beszéljek szerelmemmel. De a néni nem tágított, azt is meg akarta tudni, mit dolgoznak a szüleim, van-e kocsink, vagy telkünk, és hogy mi a véleményem a jövőmről, valamint tudom-e már, hogyan fogják hívni gyermekeinket. Mindenre válaszolta, türelmesen, hiszen epedezve vártam, hogy hallhassam szerelmem hangját. Mikor befejeztem, azt mondta, hogy adja őt. Elköszöntünk, mint valami régen látott ismerősök, de még hallottam, mit mondott ott várakozó páromnak: – Tessék fiatal lány, itt van egy úriember, egy kedves fiú, a leendő férjed!
A kilincset apósom hamar megszerelte. Anyósomat lepihentette a másik szobában. Lassan mindenki a távozás izgalmas, kalandokban gazdag mezejére lépett. Elfogytak a sapkák, sálak, kabátok, szavak, mondatok, mosolyok. Csend és füst és zavarodottság maradt.
Szüleim egész végig a kanapén ültek. Nem szóltak. Nem sírtak. Csak néztek maguk elé azzal a csodálkozó tekintettel, mikor valami emberfeletti hírt hall meg az ember, vagy valami olyan nagy szörnyűséget, amitől nem jutunk szóhoz. Nem tudom, mire gondoltak ott, egymás mellet ülve, egymás kezét összefogva. Gondolom a fájdalom az, amitől némán néztek. Hogy életet adtak, ők készítették, gondozták, nevelték, mint örökzöld tuját az anyatermészet, és most ők itt maradtak, a készítmény elsatnyult, elkorhadt, sőt, a szó szoros értelmében elporladt, és nem tudják mitévők legyenek.
Én sem tudnám.
Azért valamit észre vettem. Hiányzott a nyüzsgésből valaki. Ő. Biztos nem akart itt alkalmatlankodni, vagy nem óhajtotta érzelmei kimutatni. Örökölte ezt a hozzáállást. Nem haragszom rá. Hiszen én csaptam neki a szelet. Volt, mikor engedte, és reménykedtem, vitorlájában én leszek a szél, vagy nem, inkább a vihar, vagy még inkább hurrikán, mert annyira ragaszkodtam hozzá, annyira jó volt vele, annyira kedves és sérülékeny és szeretetre méltó volt. Most már ő is hiányozni fog. Az idők végéig.
Abban bíztam csupán, hogy a gondolkodás révén majd jó sok helyre eljuthatok, megnézhetek mindent, talán az elejét is az egésznek, vagy legfőképpen a végét, hogy az milyen lehet; szétrobban a mindenség, vagy összezsugorodunk egy parányi pontba, vagy csak megyünk egyre messzebb egymástól, egyre kijjebb a végtelen kifeleségbe?
Azt mondta az a hang, hogy jusson eszembe Jézus. Rendben. Nem említettem nektek, de azt is mondta még, hogy örüljek: vége anyagi létemnek, itt az ideje a szellemi létnek, megláthatok valóban mindent. Ekkor megkérdeztem, hogy: – És többet nem érezhetek? Nem lesz boldogság, gyönyör, mámor és kéj? Harag és szomorúság és lelkiismeret és vigasz?
A hang ezt mondta, idézem szó szerint: – Minden lesz, mert minden volt, és van, most, ebben a pillanatban is. Ha azt hinnéd, hogy mindazok az érzések többé nem lesznek, akkor sivár életed volt a testedben. És ezt sajnálom! Ha nem történt még meg veled, hogy behunyod a szemed és gondolj valakire, valamire, és nem támadnak fel benned az általad említett érzelmi kifejezések, akkor még jobban sajnállak. Nem az a fontos, hogy testeddel érezd, ki mennyire szeret, gyűlöl, boldog, bánatos! Hanem az, hogy mikor szüksége van rád, akkor együtt gondoljatok. Majd mostantól minden más lesz, meglátod! Ígérem! Ne félj, nem leszel kietlen sivatagban felejtett homokszem!
Izegtem – mozogtam az urnában. Nem embernek való hely! Míg nem következik be, addig nem is gondolunk bele, mennyire kényelmetlen. Hirtelen óriási dübörgés hasított végig kiürült lakásomon. Már csak hatan ültek a kanapén, szűk kis családom. Koszos lett a levegő, a hang felborzolta a por- és homokszemcséket. Mintha valami sistergést is hallottam volna idebentről. A családom némán ült, úgy tettek, mintha nem látnák, mi folyik körülöttük. Ennyire nem búslakodhatnak, gondoltam.
Aztán elmúlt a kosz és por, elhallgatott a süvítés, kitisztult a levegő. Egy férfi lépett be a szobába. Átlagos magas volt, kék szemmel, szemüveggel, őszbe hajló hajjal, viszont aránylag szép és egy híján teljes fogsorral. Nem nézett ki túl jól, de rosszul sem. Valóban átlagos volt. Mosolygott, mikor megállt a szoba közepén. Huncut, kaján vigyor volt ez. Odalépett a könyvespolchoz. Szembe állt velem. Farkasszemet néztünk egymással. Kinyúlt értem, bocsánat, az urnáért, kezébe vette, hóna alá csapta.
Leguggolt a feleségem elé, én meg ide-oda sodródtam, majdnem elszédültem. Azt mondta ez a férfi szeretett páromnak: – Most már minden jó lesz. Jobb lesz, megígérem! Sokat nem voltam veled, legalábbis fejben. Elismerem, elkalandoztam, kalandokat próbáltam, majd meghaltam, de most itt vagyok, hogy újra kezdhessem. Veled.
– Mi ez az egész? – kérdezte feleségem és könnyezett.
– Zadőravi – felelte a férfi. Én meg csak szitkozódtam odabent, hogy te rohadék, szánalmas kis senki, hagyd békén őt, nem a tiéd, ne somfordálj körülötte, mert megbánod!
– Nem értem – rázkódott tovább feleségem.
– Nem számít, csak hát… tudod… zadőravi… – és mosolygott a szépfogú. Kisfiam odalépett a férfihoz és átölelte. Nagyon boldognak látszott. Ijesztően boldognak. Én meg elszégyelltem magam, és úgy döntöttem, gondolok egyet, egy nagyon nagyot, egy hatalmasat, és elhúzok innen jó messzire, hogy átéljem mindazokat, amit a titokzatos hang mesélt nekem, és békén hagyjam ezt a láthatólag boldog és békés családot.
– Anyu! Anya, figyelj! – rázta meg a kisfiam anyukája vállát. – Hát nem látod, itt van apu, itt van apukám!
5 hozzászólás
Kedves Stephen,
nehéz szavakat találni az írásod által bennem keltett érzésekre…….borzongok, annál is inkább mert nemrég vesztettem el az Édesanyám………………bizton állíthatom mindanyiunk meghal mindennap egy kicsit…….valaki feltámad, mint a Főnixmadár poraiból……..
Gondold át még életedben mit tudnál jobbá tenni, jobban megélni és tedd fel a kérdéseket, még ha fájnak is…………….
és öleld át családod…………….
gartulálok írásodhoz
udv: john
Kedves John!
Köszönöm véleményedet, szavaidat! És igyekszem, Istenemre mondom, igyekszem, és nem is annyira fáj, csak rettegek: jó kérdéseket teszek fel?
Mert szerintem minden létező probléma, mit megoldani nem tudunk, pusztán ennyi, nem megfelelő kérdésekkel közelítünk. De ígérem, iparkodok!
Még egyszer: köszönöm a hozzászólásodat!
Üdv:
Stephen
Sokan gondolkodtak már azon szerintem hogy mi lenne ha meghalnának, ki hogyan fogadná a hírt…jó lenne látni, tudni kinek mennyire volt fontos.
A vége valahogy nem tiszta…hogy kapott egy új lehetőséget, addig rendben…de hogy lehetett az urnában is és az életben is? Az urnában a régi élete volt, a kalandok stb? Azt hiszem az életben minden új nap egy új lehetőség a jobb, emberibb életre.
most került a szemem elé, "véletlenül", tetszett.
Szia!
Nagyon köszönöm! Jól esnek a szép szavak mindig!