A hold sápadt fénye bevilágított a gyerekotthon rácsos ablakán. A szobában már minden gyerek az igazak álmát aludta. Rajta kívül. A kisfiú nyitott szemmel feküdt az ablak melletti ágyban és elgondolkozva bámult ki az éjszakába. Szíve vadul kalapált, fejében kérdések ezrei kavarogtak. Ez volt az utolsó estéje a gyerekotthon falai között. Másnap reggel elkezdi új életét, az új szüleivel.
Sokat álmodott erről a napról, most mégis nagyon meg volt rémülve. Félelme megmagyarázhatatlan és ijesztő volt számára. Kedvelte az új szüleit, mégis szomorú volt. Mindig azt képzelte, hogy az édesanyja egy szép napon beállít és haza viszi. Volt idő, amikor még maga elé tudta idézni az arcát, ha erősen koncentrált. És az illatát. Arra emlékezett a legjobban. Olyan édes, bársonyos illata volt. Mindig azt érezte, amikor emlékeiben fölé hajolt, és dúdolt egy régi dalt. Azt sosem fogja elfelejteni. Ha szomorú vagy magányos volt, sokszor idézte fel magában a régi dalt. De az évek múlásával megkopott ez az emlékkép. Igyekezett, mindent elkövetett, hogy életben tartsa, de nem ment. Mostanra már csak az illat és a dal maradt. A napok összefolytak, az éjszakák hosszúak és magányosak lettek. Nem szerettet az otthonban lenni. Nem érezte jól magát a többi gyerek között. Sokat bántották, bolondnak tartották. Igyekezett távol maradni tőlük, amennyire csak tudott. Álmodozásba menekült magánya elől.
Arról ábrándozott, hogy édesanyja eljön érte. Ezért rémült meg, amikor kiválasztották. Szeretett volna elmenni arról a helyről, de hogy mehetne? Az anyukája keresni fogja. Mit fog neki mondani? Hogy néhány álomkép miatt nem várt rá? Hogy csak azért, mert nem érezte ott jól magát, elment? Hiszen megígérte neki, hogy visszajön érte. Ezt mondta. Emlékszik rá. Nem teheti meg, hogy elfelejti. Hogy elfelejti, milyen a hangja? A szeme? Az arca? Azt nem.
De mi van, ha soha nem fog érte jönni? Itt mindenki azt mondta neki, hogy felejtse el a szüleit. Felejtse el őket örökre, mert nem fognak érte jönni. A többi fiú kinevette, amikor ellenkezett velük, de mi van, ha igazuk van? Mi van, ha téved? Ha ő téved? Mi van, ha az anyja becsapta?
Összezavarodott. Szerette volna, ha valaki végre megmondja neki, miért is van ő ott. Miért nem kellett az igazi szüleinek? Hiszen ő igyekszik. Jól tanul, nem szemtelen, nem verekszik. Sok olyan fiúval van körülvéve, akik sokkal rosszabbak nála, és őket mégis látogatják, szeretik. Hozzá meg nem jön senki. Ő nem hiányzik senkinek. Miért?
Egy könnycsepp csordult végig az arcán. Harag lobbant a szívébe. Ha nem szeretik, miért ne mehetne el? Miért kéne akkor arra várnia, hogy visszajöjjenek érte? Hiszen mindvégig egyértelmű volt, hogy nem fognak. Hogy senki nem jön érte. Hány éve is? Már nem is emlékszik. Már nem is számolja.
Évek óta, minden éjszaka azt képzeli, hogy végre kikerül onnan. Hogy végre megtudja milyen, ha a saját szobájában alszik, a saját ágyában. Hogy milyen, amikor együtt reggelizik a szüleivel. Milyen lehet összebújva tévét nézni? Milyen lehet hármasban vacsorázni? Parkban sétálni? Esti mesével elaludni? Jó éjt puszit kapni? Vajon milyen lehet, családban élni?
A nap első sugarával beragyogta a szobát. A kisfiú bőröndjébe összepakolta kevéske holmiját, aztán leült az ágy szélére, hogy még egyszer, utoljára körülnézzen a szobában. Teljesen egyedül volt, mint oly sokszor a hosszú évek alatt. Senki nem volt körülötte, senki nem fogta a kezét, senki nem nyugtatta meg. Csak ő volt, az emlékei és összezavarodott gondolatai.
Amikor az ajtó kinyílt, a szíve zakatolni kezdett. Egy fiatal nő lépett be a terembe, mosolyogva. Leült mellé az ágyra, átölelte és megpuszilta. A kisfiú belélegezte új anyukájának édes, bársonyos illatát. Furcsán megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Már nem félt, nem rettegett. Nem voltak zavarodott, kusza érzései. Az autóban a nő ölébe hajtotta fejét, becsukta a szemét, és egy régi, majdnem elfeledett dalt dúdolt magában, mialatt az autó örökre maga mögött hagyta a gyerekotthon épületét.
12 hozzászólás
Kedves Alex!
Őszintén bevallom, sok alkotást olvastam már itt, fájóbbnál fájóbbakat, de most először fordult elő, hogy a könnyeim szabad utat törtek maguknak. Nem is tudok egyebet írni, csak nagyon meghatódtam. Az a mélység, amit a kisfiú kétségbeesett, magányos lelke megjárt, még az én számomra, felnőtt fejjel is rémísztő. Csodálatos írás. Gratulálok.
Szeretettel Rita
Kedves Rita!
Örülök, hogy olvastad, és nagyon köszönöm a hozzászólásodat.
Alex
Szépen közvetíted, egy kisgyermek belső vívódását!
Szeretettel:Selanne
Selanne, köszönöm, hogy olvastad!
Egyre jobban az az érzésem, hogy ezek az írások önéletrajzi elemek, de legalább is olyan emberé aki közel áll ezekhez a meggyötört lelkekhez. Ezt másképpen ennyire jól nem lehetne megírni.
Üdvözlettel: Mistletoe (egy állandó olvasód)
Köszönöm Mistletoe kitartásodat az olvasásban. Az érzésedre a válasz pedig csak annyi, hogy is-is.
Üdvözlettel: Alex
Kedves Alex!
Hát igen, sajnos van ilyen. Szomorú szépen megírt történet, a gyermek érzésvilágát hihetően és átélhetően közvetítetted. Mint mindig.
Barátsággal panka!
Köszönöm Panka!
Kedves Alex!
Nagyon mély érzéseket közvetítettél felénk. Élethűen írtad le a kisfiú szomorú történetét, vívódását. Mindig elszorul a szívem, ha olyan gyermekről hallok, vagy olvasok, aki gyermekotthonban nevelkedik.
Gratulálok írásodhoz!
Üdvözlettel: Zsóka
Köszönöm Zsóka. Örülök, hogy egy olyan történetet írhattam le, amelynek bizton állíthatom nagyon szép vége lett.
Örülök, hogy olvastad. Alex
Hát te aztán tényleg tele vagy fájdalommal… Mintha a világ összes problémája sűrűsödne össze, egy lélekben… Számomra az ilyen emberek tiszteletre méltóak. Így, virtuálisan, megemelem a kalapom!
Köszönöm Tibor, erre nem is nagyon tudok mit válaszolni…
Alex