Barterjárat 2.

A beszállókártyák felmutatásával beléptünk első légiutazásunk repülőgépébe egy TU 134-es gépbe. Ez a MALÉV akkori flottájának népszerű kisgépe volt, hetven- egynéhány ülés (elég szűkek), de rövid utakra megfelelt. Kisvártatva felszálltunk a Budapest-Szófia járattal. Az első repülés magávalragadó, csodálatos élmény, amelyre ma is szívesen emlékszem. Gyönyörű verőfényes májusi délelőtt, a start után varázslatos látványt nyújtott az alattunk „elúszó” főváros. Mindig tudtam, hogy Budapest a világ egyik legszebb városa, de fentről, ha lehet még csodálatosabb, az Országházat, a Margit-szigetet a budai hegyeket egy képben látni leírhatatlan gyönyörűség volt számomra. Azután egy nagy balforduló, és keleti irányba repültünk tovább, a települések, a házak, a folyók egyre kisebbek lettek, fentről úgy nézett ki mintha egy terepasztalt, vagy egy térképet néztem volna. A Kárpátok fölött, a hegység félelmetes arcát mutatta, a sötét völgyek, a sziklás szurdokok, és a még helyenként havas csúcsok váltották egymást, fenséges látványt nyújtva. A légiutaskisérők felszolgálták a „tízórait” némi konyak és finom tokaji bor kíséretében, mire elfogyasztottuk, már készülődhettünk a landoláshoz, az út mindössze hetvenöt-nyolcvan percig tartott, de látványnak, és élménynek nagyszerű volt. Szófia repülőtere Ferihegy 1-hez (akkor még nem volt Ferihegy 2) képest is kicsi, és elhanyagolt légikikötő benyomását keltette, persze nem sokat törődtünk vele, két jókora luk a kijárati ajtó melletti vastag üvegportálon azonban feltűnt. Amint később megtudtuk, érkezésünk előtt két héttel lövöldözés volt a váróban, és a lukakat a fegyverekből leadott lövések ütötték, a dolog pikantériája, hogy a golyó ütötte lukak másfél év múlva is ott éktelenkedtek, picit utalva a később megtapasztalt nem éppen kapkodós bolgár mentalitásra. Szóval megérkeztünk Szófiába, vártak bennünket a Kjusztendiliek, két ismeretlen férfi, és Georgina az ottani vállalat áruforgalmistája, külkerese, nagyon aranyos középkorú hölgy, vele már itthon találkoztunk első látogatásuk alkalmával. A két férfi a két személygépkocsi söfőrje, az egyik autó egy lepusztult öreg Moszkvics, a másik szintén megviselt Zsiguli volt. Én a „Zsigában” kaptam helyet az anyósülésen, amikor beültem feltűnően büdös elhanyagolt, „leharcolt” járgány benyomását tette rám az autó. Az út Szófia és Kjusztendil között kb. 70-80 km gyönyörű tájakon, de elképesztően rossz utakon, ehhez jött még a két őrült gépkocsivezető, akik úgy hajtottak, hogy az félelmetes volt, sokszor azt hittem, hogy szétesik alattunk a kocsi, vagy lesodródunk egy szakadékba. Azt meg csak később tudtuk meg a bűz oka az illegálisan megbuherált gázmeghajtás volt. Úgyhogy nagy megkönnyebbülés volt a város nevét viselő szálloda előtt kiszállni, a hotelt egyébként a finnek építették néhány éve, szép és kényelmes létesítmény volt. Ideiglenesen elköszöntünk a kísérőktől azzal, hogy egy óra múlva jönnek értünk, bemegyünk a vállalat központjába, az igazgatóhoz, majd együtt ebédelünk. Elhelyezkedtünk, felfrissítettük magunkat, és lementünk a hallba ahol már vártak Georgináék, és indultunk bemutatkozni a vállalat vezetőinek. Nos az első vizit felettébb kellemes volt nem kis részben az igazgatónak köszönhetően, képzeljenek el egy hatvanhoz közelítő magas kopasz férfit, aki rendkívüli módon hasonlított Kazal Lászlóra, az ismert színészre, és amint az később kiderült nemcsak külsőleg. Jópofa, mulatós, szimpatikus ember volt, és őszintén örült nekünk, mindent meg is tett, hogy jól érezzük magunkat. Jó féle konyakkal, vodkával kínáltak, és néhány percben bemutatták a céget, amely nagykereskedelmi vállalat volt, de nem ám szakosodott nagyker, mint itthon, hanem vegyes jellegű, ami azt jelentette, hogy az ekétől a pamut zokniig szinte mindent árultak. Ezt hallani is bizarr volt nem még látni, de menjünk sorba. Ma úgy mondanánk, hogy a „welcome drink” után indultunk ebédelni, indulás előtt a Direktor (csak így hívtuk) odatelefonált az étterembe, hogy indulunk, és minden rendbe legyen, mert a magyar delegáció különleges elbánást érdemel, szóval nagy becsben tartott bennünket, ami természetesen jólesett mindnyájunknak.
Azért nem kell semmi extrára gondolni, de vendégszeretetét, nagyrabecsülését minden alkalommal kifejezésre jutatta.

Folyt. köv.