Már az utcán jártak, amikor Attila megkérdezte:
– Nem hagyhatnánk ezt a magázódást?
– Jó ötlet!
– Akkor?
– Az idősebb kezdi!
– Jó, akkor szia!… – nyújtotta a kezét sután Attila – ilyenkor van puszi, vagy valami?…
– Szia! Nincs semmi, puszi csak akkor van, ha van pezsgős pohár…
– Most is zavarban vagy? Tudod mit, akkor legyünk túl a puszin is… – majd a lányhoz hajolt és puszit nyomott az arcára. – Én nem kapok?
– Nem, majd ha kiérdemled.
– Úgy is jó, majd igyekezni fogok. Akkor, hová szeretnél menni?
– Csak sétáljunk és beszélgessünk. Mondd, nem erre van az a nagy park, ami már a városon kívül esik?
– De igen, éppen arra tartunk. Oda szeretnél menni?
– Sokat hallottam már róla, de még nem jártam ott. Menjünk oda egy kis jó levegőt szívni.
– Rendben van, addig ismerkedjünk. Majd én kezdem, valamit tudnod kell rólam, aztán te jössz! Negyvenhárom éves vagyok, bár ezt már megfejtetted. Van egy közel húsz éves fiam.
– Te nős vagy?
– Már nem. Nagyon fiatalok voltunk, egyetemisták. Összeházasodtunk, majd két évre rá elváltunk. Egyszerűen elköltözött a feleségem, mire hazaértem a munkából, illetve oda költözött az aktuális barátjához, akit szeretett, elvitte a fiamat is. Sokáig tartott, míg megnyertem a láthatást, s hétvégére egy, vagy két napra megkaptam a fiamat. Akkor még a sürgősségin dolgoztam, azután váltottam, ne kelljen dolgoznom hétvégén, hogy a fiammal lehessek. Most már egyetemista…
– Ő is orvosnak készül?
– Nem, informatikus lesz.
– Te viszont megfogadtad, hogy többé nem nősülsz meg, igaz?
– A vesémbe látsz, de látok rá esélyt, hogy felülírjam az elhatározásomat… Körülbelül ennyi lenne. Most már a fiamat is ritkábban látom, telefonon hívjuk egymást, olykor összefutunk, megiszunk valamit együtt… ennyi!
– És a volt feleséged?
– Neki volt néhány férje azóta… sajnos, a fiam viseli a nyomait… Ezt mindenképpen el akartam neked mondani.
– Köszönöm. Állj csak meg egy pillanatra! – miután a férfi megállt, közelebb lépett hozzá, lábujjhegyre állt és puszit nyomott az arcára.
– Máris kiérdemeltem? Köszönöm.
– Ó jaj, most én vagyok a soros?
– Nagyon bírom a humorodat – nevettek.
– Tulajdonképpen nem is tudok mit mondani magamról, amit már ne tudnál. Falun nőttem fel, Toklászon. Apa volt a falu postása, a falu Gyuri bácsija, mindenki ismerte őt, szerették, aztán amikor befejeztem a főiskolát, hívtak a falusi óvodába, és örömmel mentem, szívesen maradtam volna falun, de csakhamar kirúgtak, azután ide jöttem a nagyvárosba, albérletben lakom, mindig van egy hülye lakótársam, így osztozunk a bérleti díjon, meg egymás idegeire megyünk. Hát, ennyi!
– Miért rúgtak ki az óvodából?
– Mert különcködök, azt mondták. Régen volt, de máig nem emésztettem meg. Az történt ugyanis, a dadus hozta be a reggelit, a gyerekek körül ülték az összetologatott asztalokat és oda tett egy nagy tálca zsíros kenyeret, meg kaptak egy bögre tejet. Aztán hozott egy újabb tálcát és az asztalomra tette. Nem is vettem mindjárt észre, hanem a gyerekek. Tudod, ott sok a szegény, és nem mindig jutnak jó falatok az asztalra. Egy kisfiúra figyeltem fel, amikor azt mondta:
– Óvó néni, neked de finom reggelid van!
– Akkor néztem csak oda. Egy tányér meg volt rakva sonkával, kolbásszal, sajttal, volt hozzá paradicsom, zöldpaprika. Egy pillanatig azon töprengtem, hogy szétosztom a gyerekeknek, de rögtön láttam, hogy nem tudom úgy elosztani, hogy mindenkinek jusson legalább egy falat, így odaszóltam a dadusnak:
– Ezt vigye vissza, azt eszem, amit a gyerekek! – Vissza is vitte, de hamarosan hívatott a főnöknő és azt mondta, ezt ne merjem megtenni még egyszer, inkább köszönjem meg a polgármester úrnak, mert ő rendezte ezt nekünk. Pillanatra meghűlt bennem a vér, aztán csak kimondtam, ami feltolult bennem:
– Majd, ha minden gyereknek elintézi, akkor megköszönöm neki… és faképnél hagytam. Aztán továbbra is vissza küldtem a reggelimet minden nap. Egy hónap után repültem. A felmondásban a különc viselkedésemre apelláltak. Talán ezt értették az alatt. Máig találkozom hasonlókkal, és küzdök nap mint nap… A gyerekek az egyedüli vigaszom, értük élek és küzdök, hogy nekik legyen egy szebb világ, de leginkább magányos harcos vagyok, meg amúgy is, egyedül vagyok, mint az ujjam. Hétvégeken haza járok, hogy hallgassam szüleim szemrehányásait, hogy miért vagyok ilyen konok, meg férjhez kellene mennem, még tudnának az unokákra vigyázni, mert már nyugdíjasok… ezt hallgatom, már több mint tíz éve… Jaj, ne haragudj, hogy most így rád zúdítottam mindent…
– Jól tetted – mondta a férfi és gyengéden megfogta a lány kezét, és így folytatták az útjukat némán egy ideig. Végül Attila szólalt meg újra.
– Ezek szerint, nem voltál még férjnél, se vőlegény, se semmi?… – érdeklődött sután.
– Semmi – nyugtázta Anita, majd hirtelen felcsillant a szeme – majd elfelejtettem, kérőm már volt. Dani, úgy búcsúzott tőlem tavaly, amikor iskolába indult: Óvó néni, ne menj férjhez, majd ha megnövök, feleségül veszlek! – Hát, várok Danira! – Nagyot kacagtak mindketten és már szorosabban fogták egymás kezét.
Miután végre kiértek a parkba, az volt az igazi felüdülés. Egy patak választotta el a házsorokat és a parkot. Szép mívesen faragott kis fahídon mentek keresztül, kicsit megálltak, bámulták a vizet a híd korlátjára támaszkodva, majd beléptek a parkba, ahol kellemes hűs fogadta őket. Rengeteg fa, bokor, sok-sok pad várta a látogatókat. Sőt hamar rábukkantak egy ivó-kútra is, ahol tele ihatták magukat, és hűsítették felhevült arcukat.
Anita döbbenten állt: íme, hogy változik a világ, sápadt délelőttök fakulnak fehér délidővé, aztán három órára már úgy tombolnak a színek, hogy szinte megijesztik az embert.
Attila javasolta, hogy pihenjenek meg egy padon az árnyékban. Alighogy helyet foglaltak, Anita máris felugrott és futott a legközelebbi fához, megölelte, majd futott a következőhöz. Attila egy ideig nézte némán a lányt, majd félhangon felsóhajtott:
– Ennyire még soha nem vágytam arra, hogy bárcsak fa lennék!
– Hallottalak ám! – kiáltott vissza a lány.
– Ami azt jelenti, hogy a hallásoddal is minden rendben – mosolygott a férfi, majd maga is felkelt és ment a lány után.
– Ez tényleg csodálatos, és finom friss a levegő… olyan, mint falun volt egykor…
– Mikor?
– Amíg nem szaporodtak el annyira az autók, mint manapság. Meg böhöm nagy kamionok száguldoznak végig a falvakon… semmi sem a régi már, ott sem.
Körbejárták a hatalmas parkot, beszélgettek, néha megpihentek az árnyas fák alatt. Anita közben gyerekszáj történetekkel szórakoztatta Attilát.
– Egyszer elém állt egy csöpp lányka és azt kérdezte: Óvó néni, te tudtad, hogy apa fiú, anya meg lány?
– Óvó néni, azt álmodtam, hogy elutaztunk, apa, anya, te és én, jó messzire. Te tudod, hogy hová? – Nem tudom, hiszen te álmodtad, – rám meresztette hatalmas szürke szemeit – de hát te is ott voltál!
– Két kislány állatorvosos játék közben… azt mondja az egyik: megakadt a kutyám torkában egy patkány, mire a másik: huszonháromezerszázszámszor csináltam már ilyen szájműtést!
– Egy másik alkalommal, anyuka mesélte, kisfia panaszkodott, hogy nem kapott repetát, mert nem ette meg az ebédet.
– Se szeri, se száma az ilyen bájos aranyköpéseknek, amik mulattatnak, jó kedvre derítenek, ám tudnak a gyerekek nagyon gonoszak is lenni egymással. Szóval küzdelmes az élet velük, ugyanakkor bearanyozzák a napjaimat. Általában egész nap velük vagyok, reggel héttől, délután ötig. Leginkább a kolléganőm helyett is vállalom, neki három gyereke van, éppen elég dolga van velük, én meg amúgy is ráérek.
– Ma sem voltál ott ötig.
– Ma nem, ha szükségem van valamire, olyankor természetesen vállalja a kolléganőm a műszakot. Jó így mindkettőnknek. Előfordult már, hogy megmaradt egy gyerekem, nem jöttek érte a szülők ötig. Ott maradtam vele hatig, nem tudtam elérni őket telefonon, így aztán hazavittem és üzenetrögzítőn meghagytam az anyának és az apának is, hogy nálam van a gyerek, meghagytam a pontos címem, jöjjenek érte. Este kilenckor jött az anya érte, már nagyon álmos volt szegényke.
– Vannak nagyon felelőtlen szülők, meg vannak túlbuzgók is. Olyanok, akik minden létező hülyeségre viszik a gyereküket, sport tevékenységek hada, nyelvórák, mindenféle különórák, elképesztő, hogy nem hagynak a gyereknek lélegzetvételnyi időt… nincs ideje játékra, hogy önmaga legyen, alkosson, azt csináljon, amit szeretne, a szülőknek nincs idejük a gyerekükkel foglalkozni, nincs együtt a család szinte soha. Az óvodában meg, egyrészt az adminisztrációval mennek az idegeimre… ha tudnád mennyi adminisztráció van, óvodában? Elképesztő!… Aztán meg kell ismertetni a gyerekekkel a betűket, meg kell tanulniuk a számokat húszig, no meg számolni is, meg kell tanulniuk furulyázni, mielőtt iskolába indulnak… meg hasonló követelményekkel vagyunk tele. Ha azt vesszük, hogy reggeli van, majd uzsonna, délben ebéd, utána alvás, majd újra uzsonna… mikor játszanak, nem lehet őket folyton pórázon tartani, a gyereknek kell az egyedüllét, hogy nyugodtan játszhasson egyedül, olyankor alkot, olyankor fejlődik a leginkább, és ettől fosztjuk meg őket… Persze én azon vagyok, hogy engedem őket, hadd játszanak. A kis Csabika imádja, ha egyedül lehet, olyankor legóból csodákat épít, olyan alkotásai vannak, hogy csak ámulok-bámulok. Őt még sohasem láttam veszekedni, ha jön valaki és elveszi a játékát, akkor továbbáll, keres mást és újra alkot. Egyszer megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, azt mondta, feltaláló! A gyerekek tündériek, nem tudom, hol az a pont, amikor tündérből boszorkává válnak, mert mire szülő lesz belőlük, már nem ugyanazok.
– Attila, szólj rám, folyton locsogok! Nem is hagylak szóhoz jutni…
– Élmény téged hallgatni! Abban viszont igazad van, hogy kevés az olyan ember, akit ilyen élmény hallgatni.
– Nézd, itt vannak hinták, és egyetlen gyerek sincs a környéken. Gyere hintázzunk, annyira szeretek hintázni.
– Az oviban nem hintázhatsz eleget?
– Ott mindig foglaltak a hinták… felháborító, hogy sosem kerülök sorra.
– Én még fiam kiskorában hintáztam utoljára… rég volt…
– Éppen azért, gyere fussunk!
Anita kacagott, Attila elégedetten, mosolyogva nézte a lányt, amint gyermeki örömmel élvezettel hintázott. Majd ő is felült, hintázott kicsit, akkor viszont Anita állt le és Attilát nézte. A férfi is hagyta megállni a hintát, egy ideig nézték egymást.
– Azon töprengek, miért mondtad azt, hogy a Jóistennek benne van a keze a dologban, mire gondoltál? – szólalt meg végül a lány.
– Arra gondoltam, a Jóisten bizonyára begurult, összehívta az angyalait és megdorgálta őket, mert nem figyelnek eléggé az emberekre. Aztán rád mutatott, majd rám és azt kiáltotta dörgedelmesen, hát vakok vagytok, hozzátok már össze ezt a párt, minél előbb, mert össze kössük a bajuszt! Hááát, valahogy így.
– Jaj, de bolondos vagy, ez csak illúzió – nevetett a lány.
– Ha úgy vesszük, az egész életünk illúzió. Csak rajtunk áll, hogyan éljük meg. Csak rajtunk áll, elhiszed?
– Amióta velem vagy, már kezdem hinni… És az angyalok ötlete volt az az ütközés, igaz?
– Magam is úgy gondolom.
Mire végig értek a parkon újra, már sötét este volt, a lámpák kigyúltak mindenfelé. Attila vacsorázni ment volna, de Anita nem volt éhes, legfeljebb gyümölcsöt szokott vacsorázni.
– Ideje hazamennem, még kell kicsit készülnöm a holnapi napra.
– Soha nem felejtem ezt a napot. Azt hittem, hogy már nevetni is elfelejtettem, az idejét nem tudom, mikor nevettem ennyit, mint ma, veled – sóhajtott fel Attila.
– Én a tegnapit sem felejtem… Mert anélkül nem jött volna létre ez a mai… – mondták szinte egyszerre mindketten.
– Ezt a leletet viszont, őrizni fogom az idők végezetéig!
Attila taxit hívott. A kapuban megkérdezte, hogy felhívhatja-e még ma este.
– Az jó lesz, tíz előtt még hívhatsz, legalább hallom a hangod, s nem leszek egyedül.
– Mikor láthatlak újra? Találkozzunk holnap is, szeretném hamarosan megkérni a kezed, mert abban a Dani gyerekben, igen komoly riválist látok, nem szeretném, ha beelőzne.
– Jaj, de bolondos vagy!
A férfi homlokon csókolta a lányt, majd jó éjszakát kívántak egymásnak.
19 hozzászólás
Drága Ida!
Háttal nem kezdünk mondatot de hát ilyen a szerelem….nem csak illúzió!
Jó volt itt nálad, köszönöm ezt a kedves kis történetet.
Szeretettel ölellek: Ica
Drága Ica!
Én köszönöm Neked, hogy itt jártál, olvastál és örülök, hogy tetszett a történet.
A figyelmedért hálás köszönetem.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Hát, elérkeztünk a végéhez… Különösen tetszettek a gyerekszáj-esetek, és a történet végére tartogatott magvasabb gondolat az élet illúziójáról.
Ezt a két embert valóban valami felső hatalomnak kellett összehoznia, vagy sokkal inkább fenntartania egymás számára tíz hosszú éven át, mert ha egy nő olyan könnyen ismerkedik, és olyan szertelenül rámenős, mint Anita, akkor valóságos csoda, hogy még senki nem csapott le rá.
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Nagyon örülök a hozzászólásodnak. Már csak azért is, mert rávilágítottál, hogy valami kimaradt a történetből.
„… mert ha egy nő olyan könnyen ismerkedik, és olyan szertelenül rámenős, mint Anita,…”
Ez a fél mondat ébresztett rá, hogy kimaradt valami a történetből, mert Anita, valójában nem ilyen volt. Ő egy csendes, zárkózott, falusi lány, aki csak a munkájának él, és a gyerekeknek szenteli az életét, s közöttük érezi jól magát. Hétvégeken hazajár a szüleihez, szórakozásra sem ideje, sem lehetősége. Amiért kilép a „komfortzónájából”, az a férfi, akinél két évvel korábban járt vizsgálaton és valamiért felismerte benne az „igazit”, s miután, az őt majdnem elgázoló autósban felismeri a férfit, állandó zavarával küszködve, mindent megtesz azért, hogy ne úgy váljanak el, hogy többé nem látják egymást.
(folytatom)
(folytatás)
Erre szerettem volna egy mondattal, utalást tenni, ami véletlenül kimaradt, és csak most vettem észre, mert te másnak látod a lányt, mint amilyennek ábrázolni szerettem volna.
Most gondban vagyok, mert így utólag sokkal nehezebb pótolni ezt a hiányosságot, de majd megpróbálom…
Örülök, hogy tetszettek a gyerekszáj történetek, és magvasabb gondolatokat is találtál benne. Köszönöm a figyelmedet, és azt, hogy ráébresztettél arra, hogy kifelejtettem egy félmondatot. 🙂 (majd pótolom, csak még nem találtam meg a helyet, ahová be tudnám illeszteni)
Szeretettel,
Ida
Ez ne legyen igaz, hogy VÉGE! – drága Ida!
Én azt hittem, hogy még tovább folytatod. Szeretném tudni, hogy az orvos megkérte a lány kezét..
Tudni szerettem volna, hogy csendesen összeházasodtak és boldogan élnek… ne én folytassam,
jó lenne, ha valóban nem itt lenne a vége!
Drága Ida! Olyan jó, hogy rátaláltam erre a rövid novelládra s remélem, hogy ma nagyon szépet
álmodok!
Igaz szeretettel olvastam, gratulálok!
Kata
Drága Kata!
Magad is tudod a folytatást, hiszen benne van a történetben. Ez a pár egymásra talált, és bizonyára, boldogan élnek, ha meg nem haltak. 🙂
Remélem, hogy nagyon szépet álmodtál az éjjel.
Köszönöm, hogy itt voltál és figyeltél rám.
Szeretettel,
Ida
Szia!
Remek volt ez a rész is ! Nem baj, hogy ahogy olvastam lentebb várnák még a folytatást(persze én is), ránk bíztad, hogy mi lesz. Mindenki azt gondol a végére, amit akar. Én persze azt, hogy az angyalok addig ügyködtek, míg Attila megkéri Anitát. A gyereksztorik remekül színesítették az írásod. Annyira jó volt olvasni! Köszönöm az élményt! Üdv hundido
Szia!
Én köszönöm Neked, hogy olvastad, örülök, hogy tetszett.
Folytatásra nem gondoltam, hiszen benne van a történetben, hogy ez a pár egymásra talált, mi is láttuk mennyire összeillenek, s ebből már egyenesen következik a boldog végkimenetel. 🙂
Köszönöm a figyelmedet és kedves soraid.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Ennek a résznek az olvasása is valóságos felüdülés volt számomra, de Anita mondandója az óvónői pályáról és a gyerekekről már elgondolkodtatott. Úgy tűnik, ebben a mostani században, a gépkorszakban már illúzió lesz a gyerekeknek az, hogy valóban CSAK gyerekek legyenek, kedvükre játszhassanak, mert olyan követelményt kérnek már tőlük óvódás korban. Továbbá az óvónők és pedagógusok részéről is nemcsak a tanítást követelik meg, hanem az a rengeteg adminisztráció elveszi az időt a legfontosabb dologról, a gyerekek neveléséről. Magam részéről szívembe zártam Anita jellemét, mert egy rendkívüli lánynak tekintem. Ilyen szókinccsel, játékossággal és természetszeretettel egyre kevesebb fiatal létezik. Elnézést kérek azoktól a fiataloktól, akik ebbe a csoportba tartoznak… A befejezést én is azzal folytatnám, hogy ebből a szerelemből egy szép házasság lett! Legalább ez az illúzió maradjon meg az olvasónak. 🙂
Gratulálok a novelládhoz!
Sok szeretettel olvastalak: Matild
Kedves Matild!
Bizony aggódhatunk gyermekeink, unokáink jövőjét illetően. Valahogy rossz irányt vett minden, s ki tudja merre tartunk?
Örülök, hogy volt okod ismét a felüdülésre is. A befejezést jól látod, hiszen, benne van a történetben a boldog végkimenetel, kár is lenne folytatni. 🙂
Köszönöm a figyelmedet és mindig kedves soraidat.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Aranyos történet, aranyos befejezéssel, sok tanulsággal – mint egy arany krajcár…
Jó volt olvasni!
Judit
Kedves Judit!
Elismerő soraid sokat jelentenek nekem – mint egy aranykrajcár… 🙂
Köszönöm a figyelmedet.
Ida
Szia Ida!
Kísértem végig novellád, jó volt olvasni.
Kár, hogy vége, de a továbbiakat azt hiszem, az olvasókra bíztad. Jó is ez így!
szeretettel: túlparti
Szia túlparti!
Igen, az olvasóra bíztam, bár elég egyértelmű, hogy egymásra találtak.
Köszönöm, hogy itt jártál és volt türelmed végig olvasni. Hát, ha még tetszett is, annak nagyon örülök.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida! Most találtam rá novelládra. Nagyon tetszett. Azt hiszem ez egy szép kapcsolatkezdete. Az első két részre is értem ezt a pontszámot. Élvezettel olvastam.
Szeretettel Katka
Kedves Katka!
Köszönöm, hogy rábukkantál, és olvastad ezt a szívemnek is oly kedves novellát.
Örülök, hogy tetszett. Igazán megtisztelő a véleményed.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Az illúzió már csak ilyen.Még jó hogy nem 10 részes.
Majd elolvasom az elejét is.Szépek ezek a történetek.
Látszik, hogy szíved és lelked beletetted.
Szeretettel:Ági
Szia Ági!
Ha itt kezdted, akkor nem is igazán értheted. Olvasd el az elejét is, a megismerkedésük nem mindennapi… talán az első két rész érdekesebb, mint az utolsó, ha van hozzá kedved, olvasd el azokat is, akkor már egyben látod az egészet, bízom benne, hogy tetszeni fog.
Szeretettel,
Ida