Digitalizált anziksz – madártávlatból

Szélesre tárom szobám ablakát, kell a levegő, tegnapi százhúszas pulzusom normális tartományban lüktet, a nap bátran merészkedik elő a horizont szélén, mintha mi sem történt volna, megszokott munkarendjében tevékenykedik, fényárban fürdet, energiát osztogat; viháncoló madarak hirdetnek kikeletet, vérszilva szemérmesen tárulkozó virágai emlékeztetnek, rózsaszín tavasz virul, hurrá!, megújulás van, legalább a természetben. A természet törvényei megmásíthatatlanok, nem írhatja felül emberi szabály, teszi dolgát, fricskát mutat a félelmetes járványnak, egy kicsit el is hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben.
Hamar felébredek ebből az idilli képből, távolabbról hallom a madarak füttykoncertjét, közelebbről észlelem a való világot, a lakás otthonos börtönéből, előttem mindentudó laptop, beengedem a friss híreket, talán jobb lenne kívül hagyni, de tájékozódni kell.
Kikerekedett szemmel olvasom egy cikkben, „boldogság van szerte a rendszerben”, én nem ezt érzem; jelenleg a pedagógusnak több ideje van, böngészem tovább, most megtanulhat mindent, amit eddig nem, most van itt az ideje, ebben a minutumban, ja!, mielőtt a koronavírus elragadná; legalább nem bután halok, summázom.
A pedagógusnak mindenre van ideje, sőt, rengeteg ideje van, a tudósok hiedelme szerint napjai nem huszonnégy órából állnak, a teremtés időtlenséggel ruházta fel; digitális órákat tervez, naphosszat intézkedik, fülére ég a telefon, sajgó ujjai elkopnak a billentyűzeten, étvágygerjesztő feladatlapokat gyárt, tanácstalan szülőkkel, értetlen gyerekekkel tart folyamatos online kapcsolatot, oktatja az internet, az okostelefon használatát, sok tanítvány otthonában csak az van. Viszonylag könnyen hozzáférhető világhálós csatornán keresztül élhető, összetartó közösséget formál, leköti a diákokat, lehetőleg a nap húsz órájában, nehogy az utcákon kóboroljanak, nehogy a gyilkos vírus utolérje őket.
Megszervez, eltörlik, átszervez, eltörlik, visszaállít, eltörlik, közben rendeleteket böngész vég nélkül, fejében kezd megtelni a „vinyó”, rádöbben, mégsem végtelen a tárhelye, szervezetében megszólal a vészcsengő, ki kell tennie a „betelt” táblát.
Valamit nem jól csinálok, valószínűleg fölösleges dolgokra pocsékolom hirtelen rám szakadt temérdek időmet, talán nem kellene annyit foglalkoznom a gyerekek lelkével, nem vagyok jó pedagógus, a társadalom számára haszontalan dolgokra fecsérelem a rendelkezésemre álló órákat, pedig mennyi hasznos dolgot tanítanék a jövő polgárainak emberségről, becsületről, tisztaságról, elhivatottságról, az életről, csupa hasznos dolgot, hogy élhetőbb legyen a világ. Gyakorlatokat mutatnék, melyek átsegítenek nehézségeken, érzéseket, melyektől ember lehet és maradhat az ember; hitet, akaratot, kitartást, küzdést az igazságért, nemes célokért, önmagukért, az emberiségért, de meghalni sincs időm.
Pulzusom irgalmatlan sebességgel lüktet, fülemben dübörög, kell a levegő, az ablakhoz menekülök, fuldokolva mosolygok a kikeleti ruhában pompázó vérszilva nyiladozó virágaira, tüdőmet megtöltöm friss, tavaszillatú levegővel; jobb lesz!, ismételgetem megtépázott hittel, és emlékeztetem magam egy nekem szóló, határozott, tiszta hangon csengő mondatra, „Az élet gyönyörű!”. Igen. Még madártávlatból is.