Arankával egy erdélyi nagyvárosban együtt jártunk középiskolába, aztán mindkettőnket másfelé vetett a sorsunk. Néhány év távlatában találkoztam vele, és egy zenés cukrászdában illatos tea mellett mesélte el történetét.
– Két barátnőm és én, egymástól elszakíthatatlanok voltunk, ezért TRIÓT alkottunk: együtt tanultunk, szórakoztunk, az sem zavart bennünket, hogy már javában folyt a második világháború, hiszen a gondok szüleink vállát terhelték. Székely Klári édesapja Nagyilondán a nagyközség főjegyzői tisztségét töltötte be, Kiss Juci a szomszéd utcában lakott, édesapja és mamája, s az én apám a közeli középiskolában tanítottak. Mi hárman iskolai idény alatt sülve-főve, iskolában és azon kívül is, együtt tanultunk, szórakoztunk. Első évben Klári – hozzánk közel élő nagynénjeinél lakott, akik zongoraleckéket adtak, én is tőlük tanultam zongorázni.
Egy felejthetetlen nyári vakációban gyönyörű napokat töltöttünk Klári szüleinél. Fürödni jártunk a Szamosra, táncolni a közeli fürdőhelyre: Büdöspatakára. Séták, kellemes társalgások, dalolások a nagy erkélyen a csillagos ég alatt és éjjelizenék sűrűn váltották egymást, persze, mindez – akkori szokás szerint – felnőttek felügyelete mellett. A főjegyzőnek, osztálytársnőm édesapjának ugyanis három lánya volt, s árgus-szemmel vigyáztak rájuk és ránk is, mi mégis rendkívül jól éreztük magunkat.
Ott ismerkedtem meg egy dunántúli fiúval – meséli tovább Aranka – aki éppen főiskolája elvégzése után a közelben töltötte katonaidejét, és a társasághoz tartozott. A barátságunk nem szakadt meg a vakáció után levelezni kezdtünk. Mivel közeledett a font Erdély határaihoz, ennek ellenére meglátogatott engem otthon, pedig Keszthelyen lakott. Két hetet rokonainál töltötte, akik ugyanabban a városban laktak, mint én, de vakációja nagy részét nálunk töltötte.
Erős szálak kezdtek bennünket egymáshoz fűzni, a háború mégis elszakított tőle. Mi nem maradtunk Erdélyben, szüleimmel a csonka hazába jöttünk. Ő azt mondta, hogy leveleimet továbbra is régi címére küldjem. Azonban akkor már a posta sem úgy működött, mint békeidőben. Háború után aztán sokáig semmit nem hallottam felőle. Nem tudtam, mi történt vele, nem adott hírt magáról. Mindenre gondolhattam: nem élte túl a háborút, vagy – mit lehet tudni – egy fiú meggondolja magát, tán időközben megnősült? Én meg szenvedtem, amíg elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek, érzéseimet elaltatom, többé nem gondolok rá. Később tudtam meg, hogy udvarlóm nyugati fogságba esett, és két év elteltével érkezett haza. Ez váltotta ki hallgatását.
Közben azonban történt valami.
– Tudod, hogy családunk anyagilag tönkrement a háborúban, ezért kellett tanulmányaimat megszakítanom, és bátyámmal együtt ide költöztünk, hogy anyagilag valahogy rendbe jöjjünk.
A következő történet 1946. november 9-éről 10-ére virradó éjjel zajlott le, ami egész további életemre hatást gyakorolt. Bátyámmal elhatároztuk, hogy a – Ferencrendi barátok kórus tagjaival együtt – mi is elmegyünk a Katolikus Körbe, ahol szórakozással egybekötött disznótoros vacsorát rendeztek.
A viszonyokhoz képest elegánsan felöltözve indultunk útnak. Korán érkeztünk, – még kevesen voltak a teremben. A meghívottak egymás után érkeztek; eleinte nyomott volt a hangulat, de később feloldódott. Szegény bátyám hét nővel együtt ült az asztal mellett! Még szerencse, hogy csak rövid ideig maradt annyira egyedül, mert az arány hamar megváltozott.
Egy hosszú asztal felét foglaltuk el, a másik részét az adóhivatal tisztviselőinek tartották fenn, ahol tőlünk távol, két idősebb úr üldögélt, csendesen beszélgetve. Az asztal egyik oldalán a székek üresen álltak. Éva ült mellettem odasúgtam neki: kicsit fiatalabb urak is jöhetnének, én táncolni szeretnék. Meghiszem azt – mondták a lányok, egyetértőn bólogatva.
Nem sokáig kellett várnunk. Nagy csoport fiatalember, az adóhivatal titánjai, udvariasan köszöntöttek bennünket, majd elhelyezkedtek asztalunknál. Örömünkre szolgált, hogy nem fogunk unatkozni, ha megszólal a zene. Közben megjelentek a pincérek, hozták a frissen sült, ropogós disznótoros vacsorát. Jó adagot pakoltak a tányérokra, el sem tudtuk fogyasztani. Közben kellemes társalogás indult. A fiúk italt hozattak, minden pohárba töltöttek, mi azonban csak kóstolgattuk. Ahogy fogyott a tányérokból az étel, a zenészek pengetni kezdték hangszereiket, majd húrjaikon megszólalt egy divatos tangó. Nekem a lábam a zene ritmusára kezdett mozogni.
Bátyámmal egymásra néztünk, én bólintottam, mire fölállt, kezét nyújtotta felém, és kiléptünk a táncporondra. Utánunk egyre többen forogtak körülöttünk. Asztalunknál ülő ifjak kitettek magukért, sorra fölkértek bennünket, mindenkinek akadt partnere. Látván, hogy szívesen táncolunk, nem hagytak pihenni. A teremben az asztaltársaságon kívül több ismerős fiú akadt, azok is megforgattak néhányszor. A kórusból ismerős fiú fölkért egy-egy táncra.
A társaságból egy kisbajszos fiú egyre gyakrabban hajolt meg előttem, ha új tánc kezdődött. Később már annyi bátorságot vett magának, hogy mikor a főhadnagy ismerősöm táncra vitt (akivel együtt járunk rajzórára), azonnal megjelent, és lekért tőle. Akkor is így tett, amikor Mándoky Bandi, a mérnökünk – akivel egy irodában dolgozunk – szintén táncra kért. Már sokalltam, hogy egy-egy zeneszámot sosem tudok egy partnerrel végigtáncolni. Ahányszor együtt forogtunk, udvariasan, de őrületesen kezdett udvarolni. Beszéd közben szó esett arról, és én megkérdeztem hű táncpartneremtől:
– Mondja, hogy lehet valakit lefegyverezni?
– Magának is van ilyen fegyvere! – válaszolta.
Valóban – nekem? Mi lehet az? – kérdeztem csodálkozva.
– A szeme.
Aztán valósággal könyörgött, hogy nézzek „úgy” a szemébe. Nem igen értettem, hogyan érti ezt, mivel eddig még sohasem kacérkodtam.
Egész éjjel kézről-kézre járt a társasághoz tartozó hét lány. Mondhatom, hogy mióta eljöttünk régi otthonunkból, – ilyen jól nem mulattam. Éjjel három óra lehetett, kezdett szedlődzködni a társaság, mi is készülődtünk. Partnerem engedelmet kért, hogy velünk tarthasson. Hazafelé a társaság előtt haladtunk némi távolságban, beszélgetésbe merülve. Lakásunk előtt fel-alá jártunk, hogy bevárjuk a többieket, miközben legnagyobb meglepetésemre a vadonatúj gavallérom valósággal szerelmet vallott. Nem tűnt üres bóknak, vagy fecsegésnek, olyan komolyan beszélt. Aztán hirtelen hozzám fordult, és megkérdezte:
– Hisz abban, hogy „meglátni és megszeretni, pillanat alatt, első látásra?
Ahogy gondoltam, úgy válaszoltam: – Lehetségesnek tartom, bár ilyenkor fennáll a veszély, hogy a későbbi ismeretség alatt megváltozik ez az érzés, és csalódhat az ember.
– Jó emberismerő vagyok – mondta – és amikor magára néztem, valami megmozdult bennem. Ne vegye üres bóknak, higgyen nekem, igazán őszintén beszélek.
Ez aztán a roham! – gondoltam magamban. Sokáig sétáltunk a kapu előtt, már kezdtem sokallni, hogy még mindig nem ért utol bátyám a társasággal, – megfogtam a kapukilincset, be akartam menni.
– Kérem, várjon még – és előjött a nagy kérdéssel: – Mikor láthatjuk újból egymást? Bízzuk a sorsra?
– Inkább a Gondviselésre! – javítottam ki.
– Ezzel nem elégszem meg, azon kívül, hogy rábízzuk, beszéljük meg a következő találkozásunk időpontját.
– Ma már vasárnap, én a féltizenkettes misére megyek, utána találkozhatunk, vágtam rá szinte gondolkodás nélkül.
Talán ekkor követtem el életem legnagyobb hibáját, amikor ezt ígértem, és hagytam, hogy búcsúzásul homlokon csókoljon! Megijedtem. Nem szoktam hozzá ilyen rohamhoz, de mindez olyan hirtelen történt, hogy nem tehettem volna semmit ellene. Olyan érzésem támadt, hogy ez a fegyvere: Szép szóval, nagyon szép kéréssel mindent elérni! Gyors kézfogás után beszaladtam a lakásba.
Legnagyobb csodálkozásomra bátyám már otthon volt, sőt, már aludt. Hol kerülhettük el egymást? – nem tudhatom. Rosszul esett, hogy szó nélkül otthagyott egy idegennel. Talán azt hitte, hogy szándékosan akarok tovább beszélgetni új ismerősömmel?
Ima után elérzékenyültem: Éreztem, nem kis hatással volt rám ennek a fiúnak az udvarlása. Sírva könyörögtem a jó Istennek: most legyen velem, ne hagyjon el! Nagy problémák előtt állok. Eszembe jutott: Nem hamarkodtam el, hogy Lászlóval, a régi szerelmemmel oly hirtelen szakítottam?
Ezen, a disznótoros vacsorán ismerkedtem meg jövendőbeli férjemmel, bár kétségeim támadtak, mégsem akartam a helyzeten változtatni.
Nagy sóhaj szakadt ki Arankából és azzal zárta elbeszélését: Általában megéreztem, vagy megálmodtam a nagy problémákat! – Nem tudom, és nem értem: miért nem figyeltem fel bizonyos jelekre, amelyek előre rámutattak az eljövendő gondokra. Most már tudom, hogy miért. Mert szerelmes lettem, annyira, hogy ez az érzés teljesen elvakított.
4 hozzászólás
Derűs, életízű történet, noha nagyon régen esett meg, /46-ban még az anyukám sem élt/ ….érdekes, hogy a nők is mennyire hajlamosak a “megérzésükre” hallgatni, …
tetszett az írásod, gartulálok, üdvözlettel:Roni
Valóban, régen volt. De nem árt, ha ti, fiatalok néha belekukkantotok, mi és hogyan volt korábban. Kösz, hogy meglátogaattál.
Kedves Kata!
Rabul ejtett a történet hangulata. Egy letünt világ nagyon jó leírása ez az alkotás. Egy valóságos időutazás. Élvezettel utaztam Veled.
Azt hiszem, Aranka története végül nem sok jóval folytatódott. Bár nem írtad meg hogyan alakult a lánykérés után a sorsuk, de utaltál rá, hogy házasság és boldogtalanság várt rá.
Judit
Kedves Judit!
Igen, ez a kapcsolat végül házassággal végződött, de sajnos, családom, jó ismerősem ellenző érvelései ellenére, én kitartottam, ezért egy rosszul sikerült házasság lett belőle, ami jóval később végül váláshoz vezetett.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kata