A simogatásra nyúló kéz a semmit érintette.
Már hetek óta, minden éjjel.
Az üresség érzetére felnézett, és látta, hogy ahol a kutya bundájának kellene feketedni, – csak a szőnyeg szürkéllik.
Hetek óta.
És fáj fülének a csend, a kutya szuszogásának a hiánya.
Már hetek óta.
Tudta, hogy hiányozni fog a gyönyörű németjuhász, hiszem tíz éve volt már társa, barátja, szinte sziámi párja. Számított a gyötrő gyászra, hisz átélte már az előző kutyával, de az mégis más volt. Akkor ott volt már Brúnó mellett a fia, Adolf, és a kajla kamasz segített elviselni a hiányt.
De most egyedül volt.
Egyedül kóválygott az üres lakásban, és nem volt mellette az „árnyék”, hogy megcibálja a fülét. Hiába nyúlt le éjjelente az ágy mellé, nem volt ott Adolf, hogy felkínálja vakargatásra krémszínű pocakját.
Üres volt a lakás.
Ha lehunyta a szemét, megjelent előtte a borostyánbarna szempár. Az a szeretetet sugárzó mélybarna tekintet. És az utolsó tekintet. Mintha azt mondta volna: szeretlek, és megbocsátom, hogy halált kértél a szenvedés helyett. Csak az aggaszt, hogy mi lesz Veled, nélkülem.
Üres volt a lakás, és üres volt a lelke.
És a semmihez ért simogatni akaró keze.
1 hozzászólás
Kedves Ildikó! Nagyon szomorú és megható írás! Mélységesen átéreztem minden sorát! Üdvözlettel: én