– Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
– Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
– Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
– Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ernő. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemből, és máris itt találtam magam.
– Én sem lehetek régóta itt, kedves Ernő. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
– Most, hogy mondja… Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.
– Ne mondjon ilyeneket, kedves Ernő, mert még azt hiszem, udvarol nekem!
– Látja, ez az. Valamilyen vonzalom lehet… Igen, ön határozottan vonzó.
– Biztosan nem látja, de elpirultam.
– Nem. Nem látom, így igaz, de érzem. És ez a különös.
– Akkor ezt érzem én is. Nagyon jólesik, hogy szóba áll velem, pedig már majdnem beletörődtem, hogy egyedül kell várakoznom, ebben a hűvös, és sötét helyiségben.
– Ez csak természetes, hogy nem utasítok vissza egy hölgyet. Olyan kedvesen kérdezett.
– Látja, egész életemben nem találkoztam hasonló férfival, aki azonnal szimpatikus volt, és nem okozott csalódást, amikor megszólalt.
– Nem lehetnek kellemes tapasztalatai.
– Ó, nem, ne gondolja, hogy panaszkodom, nincs miért. Szép életem volt. A férjem elhagyott ugyan, de nem váltunk haraggal el. Gyerekek nincsenek, így tudtam utazni, világot látni, volt mindenre időm.
– Miért beszél múlt időben, kedves Márta, ma már nem így van?
– Nem is tudom. Annyira megzavart ez a helyzet. Néha arra gondolok, hogy ismerjük-e a múltat, ismerjük-e magunkat annyira, hogy merjünk jövőt tervezni. Érti ugye, hogy mire gondolok?
– Értem, kedves Márta, persze, hogy értem. Nem akarom elkeseríteni, de azt hiszem, be vagyunk zárva.
– Ezt hogy érti, Ernő?
– Nem is tudom, talán fizikailag is körbe vagyunk véve, de nem erre gondolok.
– Csak nem arra gondol, hogy tehetetlenek vagyunk?
– Valahogy úgy, kedves Márta. Ön nagyon vonzó. A hangja is, de a beszélgetésünk során kibontakozó személyisége is egyre jobban megfogott. Ugye, nem bánja, ha ilyeneket mondok?
– Mondtam már, Ernő, hogy jólesik. Az érzés kölcsönös, higgye el! Zavarba hoz, és ne lepődjön meg, hogy ezt mondom, de annyira bizsergető, jó érzés magával társalogni. Lehet, hogy mi már régóta ismerjük egymást?
– Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, de nem kizárt, hogy a tudatunk mélyén már vágytunk egymásra, vágytunk erre a találkozásra.
– Jaj, Ernő, igaza lehet. Most mégis, olyan furcsán érzem magam. Annyira zavar, hogy nem láthatom. Bevallom, most egy kicsit odabújnék magához, egyre jobban fázom.
– Éppen erről akartam mondani valamit.
– A bezártságról?
– Nem is tudom, hogy kezdjem.
– Vágjon a közepébe, Ernő, de kíméletesen, ha lehet!
– Azt tudja, Márta kedves, hogy minden érzés az agyban keletkezik? A hideg, a fájdalom, a félelem épp úgy, mint a szerelem.
– Ó, igen, Ernő, tudom, mire gondol…
– Igen. Nem vagyok biztos benne, csak sejtés. És még meggyőződni sem tudunk róla.
– Tehát nem működik a testünk, mégis azt érezzük, hogy működik, mert az agyunkban megjelennek ezek az érzések?
– Nagyjából így van.
– Akkor hogyan van az, hogy beszélünk egymáshoz, és értjük egymást? Miért?
– Gondolkodtam ezen is. Azt hiszem, gondolatátvitel. Annyira érezzük egymást, ahogy mondják, egy hullámhosszon vagyunk, Márta.
– De én azt hiszem, beleszerettem magába, Ernő, most mit tegyünk?
– Igen, érzem Márta, és én is szeretem, de nem tehetünk semmit. Ez a mi tragédiánk.
– Hogy akkor találkoztunk, amikor már nem is létezünk?
– Nem, Márta, még létezünk. Csak a testünk már nem él. Az agyunk még az utolsó pillanatig is működik. Lehet, hogy…
– Nem. Nem akarom tudni, Ernő. Fáradt vagyok, azt hiszem, el fogok aludni, ha nem bánja.
– Nem bánom, Márta kedves, nem bánom. Szép álmokat, drágám!
– Szép álmokat, Ernő kedves, szép álmokat!
A terembe két fehérköpenyes férfi lép be. Az egyik odamegy a lélegeztető géphez, és kikapcsolja a főkapcsolót. Az éles, sípoló hang végre megszűnik. A monitor elsötétül, csend és végtelen nyugalom telepedik a légkondicionált kórteremre.
9 hozzászólás
Kedves Janó! Kicsit morbid, de nagyon jó! Hullajelöltek kommunikálnak egy hullaházban. Bocsánat, elfekvőben. És a boldog vég. Szép álmokat nekik – ahogy említed. Béke poraikra és az örök világosság fényeskedjen nekik.
Mi a tanulság? Hogy nem csak szavakkal lehet kommunikálni. Hanem pl. virágokkal is. 🙂 Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Nem áll tőlem messze a morbiditás, de csínján kell vele bánni. Van olyan kísérletem, ahol egy öngyilkosság utolsó néhány századmásodpercét örökítem meg, szinte befagyasztva az időt.
Igen, ez a lényeg, hogy sokféleképpen tudunk kommunikálni, és ki tudja, mire képes az agy az utolsó pillanatokban?
Üdvözlettel,
Janó
Kedves Janó!
Tulajdonképpen egy haldokló agyának utolsó tevékenysége is lehetne ez a "párbeszéd". Mintha a tudat kreálna magának valaki beszélgetőtársat. Én legalábbis így érzem. Ötletes. Amennyire abszurd a helyzet, annyira valószerűnek tűnik a beszélgetés.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Őszintén örülök annak, hogy olvasod az írásaimat. A hozzászólásaid pedig találóak, igazán jólesik, hogy pontosan érted a bennük rejlő gondolatokat. Itt valójában, arról van szó, hogy két ember találkozik egy ilyen abszurd helyzetben, gyakorlatilag már lekapcsolták őket a gépekről, és már csak másodpercek vannak hátra a fizikai létezésből. Gyakran gondolok arra, milyen lehet egy életet leélni örök vágyakozásban, amikor beteljesül a vágy, de már csak tisztán intellektuális kapcsolat lehetséges, akár csak másodpercekig. Ilyenkor az idő megváltozik. és csak a létezés marad, időtlenül.
Üdvözlettel,
Janó
Szia!
Remek írás. Egyre izgatottabb lettem. Előre akart szaladni a szemem a szövegben, de az agyam nem engedte. Ezek az agyak már csak ilyenek, valamit engednek, valamit nem. Sőt egyenesen tiltanak.
Valahol sejtettem a végét, ahogy haladtam előre az olvasásban.
Azt hiszem lesz min gondolkodnom ma.
Üdv: E.
Szia Edit!
Nagyon örülök, hogy sikerült izgatottá tenni Téged az írásommal, ez remek visszajelzés számomra. Itt talán, nem is az agyak működése a lényeg, hanem az utolsó, a legutolsó pillanat megragadása, amikor kiderül, hogy két ember egymásra talál, de a kommunikáció már csak ilyen misztikus formában lehetséges közöttük. Lehet szép a szerelem, akár néhány másodpercig is. Fikció? Valóság? Nem tudjuk, de sejtjük, hogy bonyolult folyamatok zajlanak bennünk, amikor egymásra lelünk, még a hétköznapokban is, amikor kitaláljuk egymás gondolatait, vagy egyszerre teszünk valamit nagy távolságok ellenére.
Üdvözlettel,
Janó
Kedves János!
Rendkívül érdekes, ahogy leírtad ezt a történetet. Én már csak azért is elhiszem
valóságosnak, mivel a második férjem, aki nálam jóval idősebb volt, halála után
Budapesten egy klinikán feküdt, én itthon voltam, és este, mielőtt a le akartam
kapcsolni a világítást, láttam, hogy ő a TV előtt ült abban a kényelmes székben,
ahonnan a TV-t szokta nézni. Csak ült, mereven nézte a képernyőt.
Másnap tudtam meg, mivel oda indultam meglátogatni a klinikára, azonban
indulás előtt egy orvos telefonon hívott, és udvariasan közölte, hogy férjem előző
este kilenc órakor meghalt. Pont akkor, amikor őt itthon a fotelban láttam ülni.
Ráadásul a lányom – amikor a temetéshez szükséges ügyeket intéztem vele,
mondta nekem, hogy neki is megjelent, és bocsánatot kért tőle (volt rá oka).
Addig hasonlókat nem hittem el, csak ezek után.
Nagyon tetszett a novellád.
Üdv. Kata
Kedves Kata!
Én nem tapasztaltam hasonlót, de azt mondják, sokan átélték az üzeneteket. Minden lehetséges. Amikor azt mondjuk, hiszem, ha látom, becsapjuk magunkat, mert az sem hihető. A bűvészek – egyik fiam bűvész, – nem trükköket adnak elő, hanem varázsolnak. Én elhiszem nekik.
Szeretettel,
Janó
Kedves Horvaja!
Remek írás! Teljesen magával ragadt. Megmondom őszintén először az internet jutott eszembe, mármint a társkeresés, vagy bármilyen más egyéb internetes beszélgetés. Az is egy nagy sötétség,nem tudni pontosan ki van a monitor mögötte. Aztán szép lassan világossá vált előttem,hogy mi is az igazság!
Tényleg remek írás.
Gratulálok!
Szeretettel
Marcsy