Elhűlve

Nehéz, fárasztó nap áll Péter mögött. A proszektúra könyörtelen világa, az embert vagy elrettenti, vagy fanatikussá teszi. Péter fanatikussá vált. Elriasztotta maga mellől a barátait, családtagjait, de ez most mégsem izgatja, sőt, alig várja már, hogy hazamehessen, és végre egy jót aludhasson. Ritkán jár haza. Minek is menne, hiszen nem várja ott senki. Most egy ágyon fekszik, és gondolataival küzd. Fáradtsága harcol a tudatával. Próbálna elaludni, de képtelen rá. Nem a kintről beszűrődő fény zavarja, és nem is a zaj, ami általában a nyitott ablakon át ront be a szobájába, azt már megszokta. Az éjszakai műszak és a 36 órányi ébrenlét bárkit földhöz vág, viszont a csend, az a lüktető, sistergő, szinte fájdalmas csend, az irritálja tudatának érzékeny membránjait.
– Képtelenség így aludni. – suttogja bele a sötétségbe, és érzi menyire tompán verődnek vissza szavai a helység üres falairól, és válnak a csend martalékává. Felpattan az ágyról és a magnóhoz lép. Régi szerkezet, de van egy jó tulajdonsága, képes az oda-vissza lejátszásra. Klasszikusok, két hangszeren. Ez az egyik kedvence. Munka közben is mindig ezt hallgatja, inspirálóan hat rá ez a zene. Amint meghallja a zongora és a cselló lágy dallamát megkönnyebbül. Visszafekszik, magára húzza különös takaróját, és nyughatatlan lelke az álmok síkjára lép.

Apró kis bár valahol az ébrenlét, és az álom határán. Egy hely, ahol az ember mindig talál ismerős arcot, (amit ébredés után sosem tud beazonosítani), és ahol a szörnyek jó barátok, a meztelen nők kacér valóságok, és a sör mindig hideg. A szivarfüsttől sűrű levegőben a lágy dallamok úgy kelnek életre, mint megannyi hangjegy a pokol kottájából. Péter, mint valami szobor, merev tekintettel néz körbe, úgy érzi a szellemek ma kegyesek hozzá, és nem bántják őt. Sőt, vendégül hívták szerény mulatójukba, ahová csak a kiváltságosok juthatnak be.
A zenekar magára vonja figyelmét. Az összeszokott duó teljesen kiegészíti egymást. A rothadó szellem ujjak emberfeletti sebességgel járják táncukat a zongorán és az arctalan csellós kezében szinte füstöl a vonó. Már nem fáradnak el soha többé. Péter úgy tudja, az álmodókat a holtak nem zaklathatják, úgy járkálhat köztük, mint ha ő maga is kísértet lenne. Tetszik neki a hely. Bár a színek fakók és fáradtak mindezt a saját kimerültségének tudja be. A zongora hangjának különlegességét, minden bizonnyal a benne lévő folyton változó sűrűségű folyadék adja. A zongorista, rég halott apja vonásait hordozza magán, de sokat nem törődik vele, mert igazán sosem ismerte. A megszállott csellós kezeiben a hangszer valódi húsból készült, és szinte sikolt a vonó alatt. Régi emlékeket ébreszt Péterben a hangja. Elfeledettnek tűnő szeretkezések élvezettel teli pillanatait. Puha testek, lágy karok forró öleléseit. Hátába tépő karmok, nyakába harapó fogak, száját csókoló ajkak, nevét ismétlő el-el csukló hangok. Szinte elkápráztatja őt a zene. Fáradt, fásult lelkét felvillanyozza és érzelmek nélküli vad orgiára ingerli.
Egy meztelen, valaha gyönyörű nő, rothadó kísértete lép Péterhez. Üres szemgödreiből, nyálkás férgek tekergőznek, felduzzadt, lágy kezeit Péter felé nyújtja, miközben fogatlan száját érthetetlen hangok hagyják el. Péter megérinti a kezet, szájához emeli és csókot lehel rá. Egy üres asztalhoz vezeti újdonsült partnerét és leülteti. Elbűvölten nézi a női testet, a puszta hús látványa teljesen felizgatja. A nő érthetetlen nyelven beszél és közben fehér kukacok hullnak ki a szájából. Hullámzanak a keblei a bőre alatt tekergőző férgektől, Péter szemeinek ez folyamatos provokációt jelent.
Miközben elfojtott kéj vágyát igyekszik leplezni, a csend monotonsága zavarja meg egyre valóságosabb álmát. A színpadra fellépő konferanszié bejelentését hatalmas ováció fogadja. A kihűlt közönség szinte életre kel. A zene újra felcsendül. Minden mozgásba lendül. Test simul testhez, kar fonódik karba, száj ér szájhoz. Tébolyult orgia veszi kezdetét. A rothadó húsok egymásba simulnak, és édes játékba kezdenek. A nő feláll a székről, és Péter ölébe ül. Bokáján egy aprócska cetli csapódik ide-oda. Borzalmas ujjaival a férfi hajába túr, fertelmes ajkait a nyakára tapasztja. Péter ágyékában forróság támad, merevedő férfiassága a begerjedt nőnek is feltűnik. Hideg kezébe veszi a kőkemény, lüktető húst. Majd esztelen sikításba kezd. Többen is megindulnak feléjük, és mint éhes vadállatok rontanak rá az élő nemi szervre. Péter megrémül, de nem tud menekülni. A tomboló hústömeg teljesen körülveszi. Rothadt kezek teperik le és szegezik a padlóra. A rémület nem engedi ellazulni. Testét ellepi a hideg verejték. A félelme csak még jobban felizgatja megvadult támadóit. Lefogják őt és a nőnemű halottak egymást félrelökve vetik rá magukat. Egyik a másik után szívja, facsarja a ritka nedvet, mintha az új életet jelentené nekik. Péter úgy érzi, már nem bírja tovább, de mindig van egy új, mindig van egy következő.

Izmai görcsbe rándulnak, mintha tiltakoznának az agya általa gerjesztett valóság ellen. Szemei felpattannak. Zilálva veszi a levegőt. Remegő végtagjait a verejtéktől és spermától nedves lepedőből csak nehezen sikerül kiszabadítania. Hevesen dobogó szíve lassan megnyugszik. A groteszk álom hatása még percekig lebeg tudata felszínén mire képes magát összeszedni annyira, hogy megkülönböztesse az álmot a valóságtól. Rideg pillantással nyugtázza, hogy a falióra foszforeszkáló mutatói még alig hagyták el a tizenkettőt. Valaki belép a szobába, és felkapcsolja a villanyt. A műtős lámpa hideg fénye nem világítja be teljesen a korházi helység zöld csempés falait, de kegyetlenül öleli körül az alatta fekvő alélt élőt, és a régóta kihűlt holtat.