Az idős férfi lassan kavargatta teáját, és elgondolkodva hallgatta a mellette lévő asztalnál ülők beszélgetését. A sarokasztalnál ugyanaz a négy fiatalember ült, mint mindig. A kis kávéházban ugyanakkor tértek be egy kávéra és egy fecsejre, mint az öregúr. A téma is mindig ugyanaz volt. A nők.
Az öreget nagyon bosszantotta, hogy milyen nyeglén, milyen közönségesen tárgyalják ki szerelmi ügyeiket. A diszkráció fogalmát nem ismerve osztották meg egymással és a kávézó közönségével tapasztalataikat. Ami igazán bosszantó volt az öreg számára, hogy egymás között cserélgették is a lányokat. Egy felharsanó hahota hangjára döntött. Óvatosan letette a porcelán csészét az asztalra, nehézkesen felállt, és a szomszéd asztalhoz lépett.
– Megengedik az urak? – kérdezte, és választ nem várva, leült. – Tudják, már régóta hallgatom épületesnek éppen nem mondható beszámolóikat, és meg kell, hogy mondjam, szánom magukat. Ha jól tudom, Pompadour márkiné mondta, hogy egy férfinak száz nő kell, vagy egy nő, aki száz. Önöknek, mivel nem húztam a strigulákat, nem tudhatom, de biztosan több volt mint száz. Nekem, ne sajnáljanak, mert nem kell, csak egy volt. De az nem százat, százezret ért. Tudják, mi együtt gyerekeskedtünk, – folytatta a mesét az elképedt fiatalembereknek – együtt nőttünk fel. Láttam, hogy válik a szögletes térdű csitriből egy nyúlánk, karcsú ifjú hölgy. Mert az én párom igazi hölgy volt. Szép volt amikor udvaroltam neki, gyönyörű volt, amikor feleségül vettem. Hogy milyen volt fiatalasszonynak? Azt kérem nem tudom. Akkor én a fronton voltam, aztán Sztálingrádban töltöttem öt évet. Mire hazajöttem, már nem korom fekete volt a haja a páromnak, de még mindig ragyogó szépség volt. És higgyék el nekem, amíg távol voltam, meg sem fordult a fejemben, hogy más férfit fogadna az ágyába. Bíztam benne, és ő bízott bennem. Ahogy én nem ismertem más testet, ugyanúgy ő sem. Számomra ő volt a tökéletes NŐ. Egy volt, és száz. Én egyet ismertem, eggyel voltam boldog. Önök, uraim, a százból, voltak eggyel is boldogok? – nem várt válasz a kérdésre. Recsegő térdekkel felállt, és ott hagyta a néma férfiakat.
Felvette asztaláról a csokor gerberát. És, mint minden nap, nehézkesen bicegve, ment a feleségéhez. Vitte a virágot a temetőbe.
8 hozzászólás
Szia!
Ez egy visszafolytott, ki nem mondott, csak finoman körül írt, óriási harag. Az igazi harag a szereplődből sem tört elő, mert attól sokkal intelligensebb volt. Azt hiszem, ez nemtől független harag, és a másik oldal is képviseli magát rendesen a kitárgyaló társaságból. Elképzeltem, mit füstölög még magában az idős bácsi, míg a temető felé megy. Talán odakint meg is beszéli párjával a történteket. Remek írást olvastam ismét tőled.
Gratulálok!
Köszönöm. Megértő és dicsérő kritikád szép estét szerzett. Köszönöm.
Kedves Matyi!
Nagyon jó írás, az öregúr felháborodása érthető, ugyanakkor kissé tolakodó a viselkedése, hogy beleszól mások beszélgetésébe.
Szeretettel: Rozália
Nagyon kifejező… A két generáció ellentéteire nagyszerűen rávilágít. Gyönyörű írás.
Üdvözlettel: Tibi
Hát, nem tudom, mit mondjak. Szívszorítóan szép. Megkönnyeztettél. Köszönöm: Colhicum
Kedves Rozália! Köszönöm a véleményedet, de ennek kapcsán felmerül bennem pár kérdés: nem tolakodó-e pl. az én fülem hallatára kibeszélni, számomra teljesen idegenek szexuális életét? Mi közöm hozzá? Te mit szólnál hozzá, ha adott esetben Te lennél a téma? Hol van a férfi diszkréció? Hol van a nők tisztelete? Meddig mehet el a kávéházi pletykapari? Tolakodás? Akkor is, ha a női nem érdekében történik? Érted, és értem?
Köszönöm mindenkinek a hozzászólást. Szép napot!
Szia matyi!
A cím egy kissé megzavart, mert a harag, az az igazi, tomboló, elmaradt, de jött helyette egy bölcs, letisztult hangú öregúr, ami/aki még jobban kifejezi mondanivalódat. Köszönöm, hogy olvashattam.
Hanga
Nagyon tetszik. Igaz, első körben a haragról mindenkinek a kiáradó, mindent elsöprő indulat jut eszébe, aminek szintén van helye a világban, de létezik ez a képesség, kulturált formába öntése az érzelmeknek, aminek nagyon kevés ember van a birtokában. Hányszor, de hányszor éreztem már, hogy meg kellene szólalnom hasonló helyzetekben, de ismerem magam, és tudom, hogy csak akkor beszélhetek, ha már az érzelmek elmúltak. Pedig nagyon vágyom rá, hogy elérjek egyszer odáig, mint a te öregurad.
Még egyszer gratulálok.