A vihar úgy látszik visszakanyarodott – fülelte a férfi a hangokat, amik annyira ismerősen zúgtak, süvítettek. Álmában szokott így fújni a szél, amikor hason csúszva siklik a habok felett, hogy elmeneküljön a vasaló elől, ami mindenáron rajta akarja kivasalni az alsónadrágját. Meg is izzad olyankor alaposan! Most egészen másról lehet szó, mert így ébren egyáltalán nem retteg a vasalótól, és a mélytengeri szopómókus sem idegesítheti. De azért mégis! Óvatosan nyúlt a redőnyhöz, kicsit megemelte, hogy alatta kilessen, valódi-e a vihar, vagy csak… Bár ne tette volna! A műanyag lécek kirobbantak a sínből, és olyan erővel csapódtak a szemben lévő falnak, hogy a végei a vakolatba beleállva, meredtek kifelé. Többet hirtelen nem is láthatott, mert a huzat őt is elkapta, hiába kapaszkodott meg a balkonon lévő muskátlis cserépbe, hanyatt fordulva úszott a levegőben. Az még jól kivehető volt, hogy a tv-je is ott forog felette. Amikor a világosabb oldala fordult felé, látta a tizennyolcas karikát, ami most betöltötte az egész képernyőt. A nyolcas egyik hurokjában egy szentté avatási szertartás főpróbája volt, a másikban pornóképek villantak be. Nem értette az egészet, mert az egyes meg meggörbülve állt ki a felületből, és végigkarcolta a kutya hátát. A bekövetkező csend csak egy pillanatig tartott, mert a falba ékelődött műanyaglécekbe belecsapott a levegő, és a lipcsei nagytemplom orgonáját megszégyenítő hangzással a D-moll toccata és fugát kezdték el játszani. Kétségbeesett kapálózással még sikerült elkapnia a locsolókannát, de az sem segített, mert úgy csapódott a kutyához, hogy a szegény pára belenyikkant. A virágcserepet és a kannát nem akarta elengedni, eszelősen kapaszkodott beléjük, de hogy mégis rögzítse valahogy magát, a lábait beleakasztotta az óriási szemű kutyaláncba.
Meg kellett pihennie, örült, hogy végre stabilan lehet. Oldalról még látszott a tv képernyője, az egyes még most is kiállt belőle, de a szertartásnak vége lehetett már, mert valami reklám ment ott. Egy majom billegett, fagyit nyalt, néha, kinézett a férfire, és érthetően bökte ki felé: „No, mi van?"
A nyolcas másik karikájában mintha kemény pornó ment volna, de nem lehetett pontosan megítélni, mert a szél ledobta a földre, és ráfújta a homokot.
A kegyetlen süvöltés mintha mindent fel akart volna pumpálni, egyre nőtt körülötte a világ. A virágot figyelte, hogy az is nagyobbodik-e, de az nem, csak verdeste a levél az orrát. A kanna is megmarad akkorának amekkora előtte volt. Hanem az üvegszerű kutyalánc! Már ült rajta, lábai le sem értek a földre, csak kalimpált velük, sarkával a fényes óriáscsőnek látszó láncszemet rugdosta. Valahogy le kellene menni, gondolta, mert a szél is kezdett elülni, és az óriásira nőtt kutyája is egyre ingerlékenyebbnek látszott, félő volt, hogy nem ismeri majd fel, és egyszerűen bekapja.
Az ütemes zajt nem értette honnan jön, és közben azok a nyikkanások…!
– A tv!
Igen, ott tőle talán három méterre a talaj hol megemelkedett, hol visszahuppant megint, csak a tv. sarka látszott ki néha, mert a homok újra betakarta. Úgy látszik a filmnek még nincs vége, mert még sikítások is előtörtek onnan lentről.
Megdöbbentette, hogy a kamra sarkánál beforduló repülőgép majdnem akkora, mint egy MiG24-es, és a két robotember is megnőtt előbb, legalább akkorák voltak már, mint ő. Az arcukat nem láthatta, mert mindig úgy fordultak, hogy csak a hátukat nézhette. Idegesen
kocogtatták a kutyaláncot, merre milyen vastag a fala.
– Tömör az te Bádogember! – próbált szóba elegyedni velük.
Nem szólt vissza egyikük sem, csak kotorásztak a sisakjukban, majd elkezdték karcolni az oldalát egyik helyen.
– Nincs itt a Cárnő? – kérdezte lihegve az udvaron landoló liba.
– Én nem ismerek semmiféle Cárnőt! – válaszolt a férfi. – Ezek lehet, hogy ismerik, de meg vannak némulva! Azt hiszik, hogy bele tudnak fúrni az üvegláncba! – bökött a két robotember felé.
– Obszidiánnal apafej? Viszi, mint a vizet!– szólt meglepetésre egyikük.
Igaz, voltak viharok mostanában, villámlott is, akkor születhettek azok a kések, jutott eszébe a férfinek.
– Akkor az fulgurit te!
– Mondom, hogy obszidián! – emelte meg a hangját a bádogember.
Mit akarhatnak ezek most itt, meg ez a liba is! És valóban nem tömör! Már ki is vágták az ajtót, megpróbálták betolni a repülőgépet, de a szárnyai nem fértek be. Fűrészelni kezdték őket, hogy talán majd úgy, darabokban sikerülhet, de szerencsétlenségükre a szárnya vesztett gép felborult, és kiesett belőle a motor.
– Ez miattad volt, Jenő! – fordult felé a bádogemberke, akinek meglepően nőies volt a hangja.
Erre nem gondolt eddig! Még hogy egyikük nő! Azt már észrevette, hogy nincs arcuk, mert amikor megfordultak, akkor is ugyanolyan sima, rozsdásodó lemez látszott. Mióta letették a sisakjukat, azt se lehetett tudni, mikor látszanak elölről vagy mikor hátulról.
– Nem vagyok Jenő! – válaszolt hirtelen, és leste, van-e ádámcsutkája annak, aki felé fordult.
Nem lehetett látni semmit, de lehet, hogy a robotéknál, a férfiaknak sincs is ádámcsutkájuk. A liba is csak nézte, ahogy szerencsétlenkednek, próbálják visszaemelni a motort, de mert annyira nyögdécseltek, elkezdett gágogva nyávogni.
– Inkább segíts nekik! – nézett rá rosszallóan a férfi.
– Aki szerelmes, az ne okoskodjon! – vágott vissza a liba.
– Ezt nekem mondtad?
– Te vagy szerelmes Jenő, nem a Lónay Cucuka!
– Te csak járd el a kacsatáncot, aztán bújj vissza a tojásba!
Még valami sértőt akart odavágni a libának, de elkezdett köhögni az arcába csapódó szeméttől. A televízió már szinte lüktetett a homok alatt, s a nyögdécselő hangokkal szinkronban csapta fel a port.
– Még mindig nem vagy szerelmes, Jenő? – hallatszott újra, de mintha a liba szája nem is mozdult volna.
– Kivel beszélgetsz Jenő? – fordult felé az előbb is megszólaló robotemberke, akinek most se látszott az ádámcsutkája.
Ez már sok volt!
– Megmondtam, hogy nem vagyok Jenő! – horkant fel a férfi, és úgy csapta oldalba a libát, hogy az begurult a szárnyatlan repülő alá, amit már be toltak a kutyaláncba.
Mintha újra hallatszott volna valami halk kis jenőzés, hát mérgében belevágta a libát a repülőbe, és teljes erejéből meglökte. Üveghangú csilingelés hallatszott onnan valahonnan belülről, jelezve, hogy a jármű már messze bent koccan az üvegfalhoz.
– Mondtam, hogy minden a te bűnöd! – fordult a robotember, úgy látszott, az a fele lehet az eleje. – Most már viheted a két szárnyat, meg a motort kézben – mondta az egyre kellemesebbnek tűnő női hang.
– Miért lennék én bűnös, és mit szórakoztok azzal a szerelmes dumával?
– Jenő, még mindig nem reális? – hallatszott valahonnan. – Nem úgy vettem észre! Mit vergődsz?
– Mutasd a kannát! Ez a Cárnő hangja! – lépett oda hozzá a bádogember.
Ideges bizsergés futott át a férfin, majd hirtelen düh lobbant benne. Mit ugrál ez itt? …és ledobta a kannát meg a virágot, majd elkapta a robotember fejét.
–Isteni vagy, Jenő! – hallatszott a robotnő hangja, amikor a kezével szétnyitotta a rozsdás koponyát. – A Cárnő is lehelgetni szokta a csipemet, amikor kedveskedni akar. – Lehelgess Jenő!
– Téged a bájtok, és a bitek tudnak lázba hozni? – hallatszott, a kannából. – Azért nem engedtél belenézni a legbelső fiókba?
– Válaszolj már, a Cárnő kérdezett! – förmedt rá a robotnő, amikor nyomta vissza a koponya tetejét.
Meg se tudott szólalni a férfi. Félénk óvatossággal lesett a locsolókannába, de csak egy fóliaszerűt látott valahol az alján. Tétova mozdulattal dugta a kezét, és az ujjai közé fogva kivette. Az a kép nézett vissza rá, ami múltkor ott a fa alatt, de most valahogy inkább csak fényképnek tűnt, semmi életszerű nem volt benne.
Nem tudta hova is tegye, mert a kannába nem teheti vissza, csoda, hogy nem ázott el, ugyanis ott az a kis víz még az alján. Meglepetésére, akármerre is lebbentette a szél az ujjai közt szorongatott képet, a szemek mindig a szemébe néztek.
– No, mi van, miért nem válaszolsz neki? – noszogatta a robotnő, majd odakapott a képhez, és maga felé fordította. – Ennek hamarosan vége, nem látod? Szerintem pár percen belül kipörög a kettőshélixe, és teljesen szétesik atomjaira.
A férfi ellökte az okoskodót, és dühösen az inge alá csúsztatta a képet.
– Honnan tudhatnád te, micsoda bája van ennek a képnek?!
– Siessünk, mert ha jön a vihar, megint feldobják magukat a repülőhalak – szólt közbe a másik robot is.
Pár perc múlva már ballagott a kis csapat, csilingelt az üvegfal, amikor a férfi véletlenül nekicsapta a repülőgép szárnyát. A robotnő néha hátranézett, újra, és újra megkérdezte. – Kipörögtek már a kettőshélixek Jenő?
Akkor azt érzi most, kapcsolt hirtelen, mert ahol a kép hozzáért, kellemes, mondhatni kéjes bizsergést keltett. Elhessegette tudatából a valóságot, fenébe a robotokkal, csak az érzésre figyelt, hogyan bizsergeti a bőrét az arc, de főleg a száj finom szívását akarta megélni. Kétszer is belerúgott a robot lábába, hogy távol tartsa. Próbálta a képet lejjebb csúsztatni az inge alatt, de mintha abbamaradt volna a finom matatás. Bosszantotta, amikor a repülőgépmotort cipelő újra kérdezte.
– Lebomlottak már a DNS-ek?
– Nem tudom! – válaszolt kicsit dühösen.
Úgy látszik, ezek a bádogemberek pontosan tudják, mi zajlott közte, és a kép között, úgyhogy jó lesz ezekkel összebarátkozni, mert ő valójában semmit sem ért ebből az egészből. A televízió is ott maradt a homokban, majd ha visszajön, be kell vinni, és megtisztítani. Hirtelen kíváncsiság fogta el, tart-e még az erotikus film benne. Vagyis a … nagyon erotikus film, no.
Szeretett volna már megállni, hogy megnézhesse, mi történt a képpel, de… hirtelen mintha világosság gyúlt volna az agyában, kérdések törtek elő benne. A Cárnő most hol lehet? Biztosan arról a szépségről beszélnek ezek, aki ott volt nála, és aki a képen is van? …és egyáltalán, hogyan élhet két dimenzióban? Vagy… vagy most hol van úgy igazából, ha már a kétdimenziós léte ilyen gyorsan szétesik? No, majd a végére jár, mert az nem lehet, hogy ennek csak így vége legyen! Az a földöntúli érzés, amit az a fóliacsók keltett benne, vagy a mostani borzongató bizsergéseknek folytatása kell, hogy legyen.
– Álljatok már meg! – förmedt rá két nyikorgó társára. – Hol van most a Cárnő? Vagy… hogy lehet feltölteni ezt a képet? – botlott meg még kicsit szégyenlősen a nyelve, mert zavarta, hogy ezek most átlátnak rajta.
– Feltölteni? – kérdezte kegyetlen kacagással a robotnő, és kiesett a kezéből a repülőgépmotor. – Hallod! – kiabált még mindig nevetve a társának – A Jenő tényleg szerelmes!
– Hova megyünk most egyáltalán? Különben meg semmi közöd hozzá, hogy szerelmes vagyok-e, vagy nem!
– Hova mennénk? Megyünk megkeresni a repülőt, mert te elhülyéskedted a feladatot.
– Én csak az a buta libát küldtem a francba.
– Kár volt. Mert akárhogy is nézzük, a libán keresztül tudsz csak a Cárnőhöz jutni. Persze, csak ha idehozom neked.
– Akkor mit nyűglődünk még mindig itt? Hozd ide a libát, és akkor meglesz a repülőtök is.
– Ára van annak, Jenő!
– Mi van?
– Lehelgesd a csipemet kicsit, és már itt is van!
– Tudd meg, nagyon elegem van belőled! – vágta oda dühösen a férfi, majd levette a robotnő fejét, szétnyitotta, és lehelgetni kezdte a belsejét
– Kicsit feljebb is Jenő! – hallatszott valahonnan belülről a kéjes hang.
Szinte azonnal finom verdesést lehetett hallani, majd megjelent a liba a következő kanyarban.
– Mondjátok már, mit akartok!? Egy kis nyugta se lehet a magamfajtának? – szólt oda nekik.
A férfi visszacsapta a koponya fedelét, rátűzte a nyakra, és indult volna megbeszélni, hogyan is lehetne megtalálni a Cárnőt, de a robot megelőzte.
– Eredetiben kellene neki a Cárnő, el kellene intézni valahogy!
– Neki lehet, hogy szerencséje van. Emlékszel! – és a liba sunyin kacsintott egyet.
– Add oda neki a képet! – szólt rá a robotnő – majd elintézi.
A férfi előhúzta a képet, meglepetésére csupán egy üres fólia volt. Tétován mutatta, hogy nincs már kép, mit is csináljon most.
– Mit csodálkozol, belőled még ennyi se maradt volna! – nevetett a bádognő.
– Akkor ugyanolyant, mint volt? – akart pontosítani a liba.
– Ha lehetne, inkább… olyan egészet, no! Teljes képet, kézzel, lábbal… érted?!
– Húúúúúúúúú – tört ki a két robotból, és a libából egyszerre.
Végre! Már nagyon kellett, hogy magára maradjon. A liba fura hangokat hallatva eliszkolt valamerre, hogy találkozzon a Cárnővel, a két robot meg próbálta visszaszerelni a repülőgépmotort. Otthagyta őket, átment egy másik láncszembe, és csodálta a görbe üvegfelületen a külvilág deformált képét. Szivárványt is láthatott, ha a kanyarnál megállt. Az odahallatszó kopácsolás hangjai szinte követelték, hogy veregesse a cipőjével az ütemet, de talán a kisördög, vagy csupán a véletlen olyan fergeteges steppelésre késztette, hogy a visszaérkező libának kellett rákiáltania: Állj!
– Szerinted a televízióban vége lehet már annak a műsornak? – lépett a meglepett madár elé.
– Neked azon jár most az eszed, amikor itt a Cárnő teljes képe? – méltatlankodott a liba, és meglobogtatta a fóliát.
Amaz két szárnnyal finoman fogta, de ő olyan erővel kapott érte, hogy akár el is szakadhatott volna.
– Menj a robotokhoz, és imádkozzatok esőért! – mondta átszellemült arccal, majd kilökte a szárnyast a másik láncszembe.
Csak nézte, nézte az igéző szemeket, de nem merte lejjebb vinni a tekintetét, attól félt, hogy elmúlik az a hihetetlen lehetőség, hogy újra érezhesse a Cárnő őrületig izgató nőiességét. Óvatosan felcsúsztatta az inge alatt a kép felét, szájával összeszorította ahol a Cárnő füle volt, hogy le ne csússzon az egész, ahogy a nadrágjába csúsztatta a kép alsó részét.
– Tudtam, hogy szerelmes vagy! De azért nem kellett volna úgy megharapni a fülemet! – lehelte a száj a szavakat, és mint múltkor, rátapadt az övére.
Leírhatatlan gyönyör incselkedet vele, de már nem csak egy eszeveszett csókon keresztül, hanem lejjebb is végig, minden erogén zónát az őrületig izgatva. A Cárnő nyögdécselő visszhangjával keveredett az övé, szinte földöntúlivá tupírozva a magánhangzókat. A liba, és a két robotember rátapasztotta az arcát az üvegfalra, és a férfi szemébe nézve izgulták végig azt a fél órát, amíg a fólián a Cárnő DNS-ei kipörögnek, és lassan atomjaira hullnak az óriásmolekulák.
A férfi csak mosolygott félájultan, kezében a képtelen fóliával, amikor amazok hárman megjelentek a láncszem bejáratában. Tudta, hogy lesték, látta, ahogy vele izgulva itták a Cárnő hangjait, de valahogy nem szégyellte, hogy meglesték. Két vacak bádogdarab, meg egy liba, mit számítanak!
– Te, – szólalt meg a liba, amikor látta, hogy kezdi rendesen venni a levegőt. – A Cárnő megjegyezte ám, amikor a klónt csináltatta, nagy marha vagy, hogy két dimenzióban kéred, mert háromban sokkal reálisabb lenne.
4 hozzászólás
Szia májusfa! 🙂
Tudod mi az abszurd? Hát az, hogy olyan töménységgel írsz, amiben képtelen vagyok megtalálni a helyesírási hibákat. :)))
Na, azért azt elmondom, hogy a férfi" történetileg mély hangrendű szó, ezért a "férfira" és társai helyesebb megoldás. 🙂
Minél jobban belemerültem, annál inkább úgy gondoltam, hogy magadnak is osztottál itt szerepet.
Csodálom benned azt, hogy nem veszíted el a fonalat, még ilyen szövevényes dolgok között sem. Márpedig ez a történet elég szövevényes. 🙂
Komolyan mondom, felnézek rád, mert én ugyan ilyen prózát soha nem tudnék megírni. Elvesznék az ötödik sor körül, belegabalyodnék.
Jól csinálod, meg kell hagyni! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Igazad van ebben a hangrendbéli fejtegetésben, bár úgy elsőre nem is gondolná az ember Mert ugyebár a többes számú „férfiakat" olyan természetességgel mondjuk, hogy … Egyébként a fonalat nem is tudnám elveszíteni egy ilyen írásnál, mert én is kíváncsian lesem, merre kanyarodik majd a történet, mivelhogy maga magát írja, én csak lejegyzem. Elárulom neked, én is majdnem elvesztem az ötödik mondat körül, mert a kisördög minden áron fel akarta emeltetni velem azt a televíziót, hogy kicsit alaposabban tanulmányozzam a műsort.
Köszönöm az elismerésedet.
Üdvözöllek Májusfa
Szia Májusfa!
Többször is átrágicsáltam magam ezen, és a megelőző "Reális mászkálás" történeteden.
Ha az ember fantáziája ennyire kimeríthetetlen, akkor képes magából kiírni a kicsit a science-fiction határát is súroló történeteket. Néhol mosolyogtam a mégis földhöz közeli tulajdonságokon, mint az emberi kíváncsiság, majd az örök téma, és a minden beszélgetés végén hol is kötünk ki felvillanásokon, miket sosem meríthet ki az ember kellőképpen. 🙂
Azt gondolom, ha valaki úgy képes írni, hogy közben a folytatás menet közben alakul ki, annak mindenképpen érdemes írnia, ráadásul úgy, hogy a dolgok, történések ezer oldalát, fonákját mutassa meg az irodalom adta sokféle határon belül.
Folytatása következik? 🙂
Üdvözöllek:
Val'
Kedves Val'!
Akkora komolysággal írsz erről a kis agyamentemről, hogy mindjárt elszégyellem magamat. Most itt neked nagy titokban elárulom, fogalmam sem volt róla mi lesz a befejezése, amikor elkezdtem írni. Sőt! Ez már a második nekibuzdulásom volt a témában, mert az előző kisiklott, és egy igazán idétlen novellácska sikeredett belőle. Ha megtalálom az irományaim közt, és az ítészek sem találnak benne semmi kivetnivalót, hát kibiggyesztem, lásd hogyan is kezdődött ez az egész. Köszönöm, hogy időt szántál az írásocskámra.
Üdvözöllek Károly