Hazafelé
Tudta, hogy erejétől rettegni fognak a környék lakói. Tudta, hogy agyarainak csattogása félelemmel tölti el, akire rávicsorít. Tudta, mancsának hatalmas ütése rombolni fog. De azt is tudta, hogy erre még várnia kell. És hiába jelent meg előtte a jövő bíztató képe, – most, nagyon félt.
Hátán a félelemtől sörteként meredt fel a szőr. Idegesen szimatolt, de a szagok ismeretlenek voltak, és fenyegetők. Lelapult az avarban. Arra gondolt, hogy itt megbújhat addig, míg felvirrad a nap, amíg el nem tűnnek az éjjellények. Alig vackolta el magát, száz és száz tőr döfött az oldalába. Rémült sikoly szakadt ki tüdejéből. Hatalmas ugrással pattant fel, és iramodott neki az éjszakának. Nagy utat tett meg, mire megnyugodott. Leült, majd lefeküdt. Fejét a mancsára hajtotta, és elnyomta az álom. Szörcsögő, cuppogó hangra riadt fel. Orrához valami hideg nyomódott. A félelemtől dermedten tűrte, hogy az a szörtyögő valami átkutassa a fülét, majd vacsora reményében bele is harapjon. A fájdalomtól feljajdult. A kíváncsi valami visítva menekült. Ez a megfutamodás megnyugtatta. „Ezek szerint félelmetes vagyok, csak a sötétben még nem látszik.” – gondolta.
Amint lecsillapodott szívének rémült kalimpálása, körülnézett. Azt már az előbb is megállapította, hogy erdőben van, de így, nyugodtabban már a bokrokat is érzékelte. Sőt, a közeli bokor egyik ágán egy madarat vélt felfedezni. Minden idegszálával a lehetséges vacsorára koncentrált. Lelapult. Izmai megfeszültek, majd elrepítették a földről. Hatalmas puffanással ért földet. Keserűen tapasztalta, hogy a sötét, és az éhség összefogtak ellene, játszanak vele. Fájó oldalát nyalogatta, majd elterült a harmatos fűben. Bundája átnedvesedett, fázott. Nem akart jól kibélelt alvóhelyére gondolni.
Felnézett a magasba, a fák tetejére. Szíve újra rémült kalimpálásba kezdett. Feje felett két sárga, tányér-szerű szem figyelte minden mozdulatát. A szemek meredten bámultak, az ő ereiben pedig szinte megfagyott a vér. Azt hitte, hogy a képzelet játszik vele, mikor egyre közelebbről látta a kutató tekintetet. Nem hallott semmit, csak a levegő mozgásából érzékelte, hogy elsuhan orra előtt valami, és a szemek egy másik fa ágaira költöztek át. A szemek tulajdonosa a hold elé telepedett. Háta mögött a sápadt égi fénnyel még riasztóbb volt. A csendet apró állatok neszezése űzte el. Fájó oldalával nem törődve felugrott, és az alacsonyabb bokrok közé rohant. Az ágak védő öleléséből körülnézett.
Úgy tűnt, hogy az éjszakát lassan elűzi a hajnal. A ritkuló sötétben ismerősnek tetszett a tisztás. „Igen, – sóhajtott fel örömmel, – már jártam erre. Már nincs messze az otthon.” Orrát magasba emelve a levegőbe szimatolt. Nem tévedett, valóban közel járt a biztonságot nyújtó házhoz. Leült. Lábával megvakarta a fülét, és elégedetten csapott egyet a farkával. Először lassan ügetett, majd egyre gyorsabban szaladt. Orrát az egyre ismerősebb szagok irányították. Szemét még elhomályosította a hajnal, de már magabiztosan haladt előre. Nem törődött vele, hogy az úton heverő kövek felsértik-e a tappancsát, csak trappolt előre. Haza akart érni. Minél előbb.
Könnyen megtalálta a rést a kerítés alatt. Hihetetlennek tűnt számára, hogy alig pár órája, innen szökött el. El akarta felejteni szökését, a félelemmel terhes éjszakát. Orrát betöltötték az ismerős szagok. A teraszon ott hevert az agyonrágott gumicsont. Vakkantott egyet, majd még egyet. Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Ölelő karok fogadták. „Szörnyecském, hát haza találtál?” – hangzott a kérdés, miközben szerető kezek simogatták a bundáját.
2 hozzászólás
Szia!
Szép kis éjszakai kalandot írtál. Először macskára gondoltam olvasás közben, aztán fokozatosan rájöttem, a főhős egy kis kutyuska, aki talán először szökött ki.
Üdv.
Szia matyi!
Érdekes volt olvasni a kutya szemszögéből ezt a csavargós élményt!
Hanga