1. Fejezet
Herman a buszmegállóban állt, és némán figyelte a körülötte álmosan topogó embereket. Nem volt kedve beszélgetni, túlságosan fáradtnak érezte magát mindenhez. Mély slukkokat szívott a cigarettájából, és unottan fújta maga elé a füstöt. Az autók már most a kora reggeli órákban is sietősen kanyarogtak az úttesten. Az éles dudaszó és a busz lámpája egyszerre hasított keresztül a sűrű ködön.
Az útpadkához érve a sőfőr kinyitotta az ajtót és várta, hogy az utasok sorban megtöltsék az autóbusz gyomrát. Herman, ebből semmit nem észlelt. Úgy érezte, hogy a hatalmas barna monstrum felnyársalja a fénycsóvájával. Állt és mozdulni sem bírt, lábai betonoszlopként tartották, mégis attól rettegett, menten összeesik. Az izzadságcseppek egyre kövérebbekre hízva szaladtak végig testén, miközben tüdeje mohón követelte a levegőt. Szíve oly erősen feszült bordáinak, hogy csak néhány centiméter hiányzott ahhoz, hogy kitörjön onnan.
-Uram, nem akar felszállni? Úúúúúúram, önre várunk! – hallatszott valahonnan messze távolból egy sürgető hang. Az emberek beszéde mindinkább egy méhkas zümmögéséhez kezdett hasonlítani.
Herman összeszedte az összes erejét és elindult. Minden centi, amit előre haladt, kilométereknek tűnt. „Csak még egy kicsit, még….” – biztatta magát. Ekkor egy ismerős kéz belekarolt és valaki halkan odasúgta: – Gyere, segítek!
Tibor volt a szomszédból, gyakran utaztak együtt. Olyankor mindig elviccelték a húszperces buszozást, kezdve azzal, hogy sorstársak. Egyikőjük sem szeretett korán kelni, ezért az utolsó pillanatig húzták a felkelést, utána persze jött a kapkodás… Ma reggel viszont Hermannak nem volt kedve a mókázáshoz. A sofőr mellett állt, és olyan erősen kapaszkodott a fémoszlopba, hogy ujjai belefehéredtek. Révetegen nézett előre és azt számolta, hány lámpa világít a műszerfalon.
Tudta, hogy nehéz napja lesz, és már most rettegett attól, hogy este megint buszra kell majd szállnia. Csak remélhette, ez a rosszullét nem fog megismétlődni. Igyekezett gondolatait messze terelni a történtektől, de valahogy sehogy sem sikerült. Hirtelen eszébe jutott, egy néhány hete történt eset. A bevásárlóközpontban nézelődött, amikor váratlanul, minden előjel nélkül egy pillanatra megfordult vele a világ. Olyan intenzív szédülés vett erőt rajta, mint azelőtt soha. Eltámolygott a közeli bútorosztályig, ott leült egy székre. Azt hitte, szívinfarktusa van, mert nagyon szorított a mellkasa is. A rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is múlt. Nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. De most, hogy újból rátört, érezte, baj van, nem is kicsi.
Az irodában még csend volt, csak a takarítónő halk dudorászása hallatszott a folyosó végéről. „Mindig ugyanaz a nóta” – jegyezte meg magában a férfi, de képtelen volt rájönni honnan olyan ismerős a dal. Megkérdezni viszont nem akarta, nem kell mindenkinek megtudnia mennyire analfabéta a zene világában. „Lehet, hogy ezt a dalt ebben a sajátságos előadásban senki nem ismerné fel” – gondolta magában, miközben egy kis kaján vigyor jelent meg a szája szegletében.
Rutinos mozdulattal kapcsolta be a számítógépét, és utána néhány lépést tett az asztaltól jobbra, letekerte a kávéfőző tetejét és megtöltötte a barna porral. Mikor ezzel végzetfelhúzta a relaxát és kinyitotta az ablakot, de nem az irodát, a fejét, a gondolatait szerette volna kiszellőztetni. Képtelen volt szabadulni a nyomasztó érzéstől, nem képes irányítani testét. Létezik egy felsőbb hatalom, amely bármikor lecsaphat rá, mint vércse az egérre.
Mélyeket szívott a friss levegőből. A széltől ringatózó fákat figyelte. Ekkor ricsajozó verébsereg szállt a belső udvar. A falat kenyérből mindegyik akart egy picike részt. Hirtelen átfutott a fején odaadja nekik a zsemléjét. Ő úgyse bírja megenni. Végül mégse tette.
Sivár mozdulatokkal végezte az egésznapi feladatok sorát. Amikor reggel az asztalára tették a nagy halom papírt nem gondolta, hogy valaha is végez vele, nemhogy estig. Azonban ebéd utánra annyira belejött az adatbevitelbe, hogy észre sem vette, ismét sötét lett odakint.
Kissé elgémberedet tagjainak jó volt az ülésből kimozdulniuk. Felvette barnakockás kabátját, nyaka köré tekerte kétméteres sálat, amit tavalyelőtt karácsonykor kapott a volt mennyasszonyától. Ekkor emlékek sora tört rá.
Karácsony volt. Az első közös ünnepük Annával. Nem volt sok pénzük, ezért az asztalra rakott adventi koszorú helyettesítette a fát. Hogy meglepődött, amikor kibontotta a dobozt és meglátta benne a végtelen hosszúnak tűnő sálat. -Azért ilyen óriási – mondta a lány miközben a nyakára tekerte -, hogy jó melegen tartsa a nyakad, és amíg felveszed, addig is rám gondolj.
-Mindig rád gondolok cicám – válaszolta Herman és hatalmas csókot adott a lány nyakára. – Helyes, mondta Anna, és közben nevetett.
Mennyire szerette ezt a férfi, ez az édes csilingelő nevetés mindig boldogsággal töltötte el a szívét. Az egyik legszerencsésebb embernek tartotta magát, úgy vélte az égiek egy angyalt küldtek neki. Aztán alig telt el három hónap és rá kellett jönnie, nagyot tévedett.
Munkából hazaérve nem a lány, hanem egy levélke várta a konyhában.
Herman!
Sokat gondolkodtam, mielőtt neki kezdtem ennek a levélnek. Tudod nehéz szavakba önteni úgy az érzéseimet, hogy közben minél kevesebb fájdalmat okozzak neked. Nem szeretlek!!! Vége a kapcsolatunknak. Ne hívj, ne keress! Hidd el így lesz a legjobb mindkettőnknek.
Aláírás: Anna
Herman, amikor elolvasta a levélkét, először csak nevetett és körbejárta a lakást, Annát kereste.
-Ez nem volt jó vicc, Cicám! Máskor sokkal eredetibb ötleteid vannak. Gyere, adj puszit. Hallod?! Előjöhetsz, Anna!
De a lány nem volt sehol, és a ruhái sem. A polcok, vállfák üresen árválkodtak a szekrényben. Csupán a parfümillata lengett még a levegőben, jelezvén nemrég távozhatott.
A férfi kivette a bárszekrényből az üveg konyakot, és elterült a fotelban. Nagyokat kortyolt a felejtést nedűjéből. Másképp képzelte el ezt az estét, de nem csak azt, hanem az egész életét.
Tíz napig csak ivott, és aludt. A munkahelyére betelefonált, azt hazudta, megfázott.
A sálat a fájó emlékek ellenére is hordta, magának sem tudta megmagyarázni miért. Az iroda előtt elsüvítető mentő sívitása rángatta vissza a valóságba.
Kinyitotta az ügynökség ajtaját és órájára pillantott. – „Megint késésben vagyok”, bosszankodott. Lépteit meggyorsította, de a busz így is éppen az óra előtt indult el. Talán jobb is, gondolta és hívott egy taxit.
Jó volt újra otthon a meleg lakásban. Anna már egy éve, hogy nincs vele, lassan kezdte megszokni a hiányát. Magányát egy tengerimalaccal enyhítette. Ezzel egy kis elégtételt is érzett, mert a nő ki nem állhatta a rágcsálókat. Kivette a dobozos sört a hűtőből, és lassan elkortyolta, amíg a vacsorája melegedett a mikroban. Szinte mindennap konzervet evett. Hétközben nem volt kedve főzőcskézni. Mikor kikanalazta az összes babot, a zsíros tányért belerakta a mosogatóba, ahol már napok óta tornyosult egy kisebb kupac. Bekapcsolta a magnóban a kedvenc rock kazettáját és megindult a fürdőszobába. Az ajtót éppen, hogy behajtotta maga után, így egyszerre élvezhette a zenét és a fürdést. Megengedte a vizet. Levetkőzött. Ismét gyenge szédülést érzett. Megkapaszkodott a kádszélében, és várt néhány pillanatot, hátha elmúlik. Közben lassan beemelte a bal lábát. A szédülés mellé most már egyre erősebb szívdobogás, izzadás is párosult, a tünetek egyre erősebbek lettek.
Megpróbálta a másik lábát is a kádba tenni a másik mellé, de ahogy a vízben lévőre helyezte a súlyát, az hirtelen remegni kezdet. A fürdőszoba vadul forgott, a szíve kalapált, a szemeibe folyt a sós verejték. Folyton azt érezte, elcsúszik, pedig tudta, ez fizikailag lehetetlen, túl kicsi hozzá a hely.
Felemelte a jobb lábát a kádpereméig, már csak "be kellene húznom",- tisztában volt vele, hogy még egy picike kellene, és végre beleülhetne a forró vízbe, de ezen a ponton, végképp elhatalmasodott rajta a pánikroham.
Izmai nem engedelmeskedtek akaratának, önállóéletbe kezdtek. A jobb lába visszakerül a szőnyegre, ahonnan indult.
Kitántorgott a szobáig és rárogyott az ágyra. A panellakás folyosójáról jó ízű nevetések szűrődtek be. A szomszédok most jöttek haza. „Milyen jó nekik!” – gondolta miközben magára húzta a paplant. Hirtelen annyira elkezdett fázni, hogy még a fogai is vacogtak. Iszonyatosan félt az újabb rohamtól, az egyedülléttől, az emberektől… Kibámult az égre, amely a felhők miatt csillagtalan volt. A sötétség ismét beköszöntött, hogy egyedül maradjon a gondolataival. Egy újabb éjszaka… Magányosan. Most sokkal jobban hiányzott az életéből egy társ, mint eddig valaha. Jó lett volna, ha nincs egyedül, ha odabújhat valakihez, de leginkább Annához. Az ő karjai közt megfeledkezhetne a világról. „Vajon mi lehet vele?” – villant át a fején és észre sem vette, hogy hangosan kérdezte. Könnyei végigszaladtak arcán, hogy mint egy olvadó jégcsap a paplanára cseppenjen. Először sírt a lány miatt. Az elfojtott könnyek most, hogy kiszabadultak, egyre sietősebben igyekeztek elhagyni börtönüket.
Másnap reggel úgy ébredt, mint aki nem is aludt. Feje kóválygott és a gyomra is rossz volt. Szerencsére hétvége révén nem kellett bemennie az irodába. Egész nap ágyban maradt és azon gondolkodott: hogyan tovább?!
„Talán, ha elmennék néhány napra, jobb lenne. Biztos a kimerültség okozza a rosszulléteket… „Már az idejét sem tudta mikor volt utoljára szabadságon.
„A szobák hatalmas üvegablakai közvetlenül a vízpartra néznek, és csodás kilátást nyújtanak. A korahajnal első napsugarai beszűrődnek a függönyön”. Állt az internetes hirdetésben, de nem ez volt a fő, hanem, hogy kicsit kiszabaduljon a mindennapok szürkeségéből. A következő hétvégére még akadt egy szabadhely, lefoglalta mielőtt meggondolta volna magát. „Nincs is messze. Csak egy vonat megállót kell utaznom.” Tudta ott is egyedül lesz, de talán a rosszullétek nem kísérik el, és sikerül új emberekkel megismerkednie.
5 hozzászólás
Tetszik a történet, kíváncsi vagyok mi lesz a továbbiakban Hermannal, és mi okozza a rosszulléteit. Vannak viszont kisebb gépelési hibáid. Jó lenne ha elolvastatnád valakivel mielőtt felteszed. Hibátlan akkor sem lesz, de egy külső szemlélő jobban észreveszi a hibákat mint te.
Szia!
Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat. Már külső szemlélő is látta:-) Hol vannak benne még hibák?
Kimásoltam azokat amiket észrevettem.
"Az útpadkához érve a sőfőr…"> sofőr
"Herman, ebből semmit nem észlelt."> itt nem kell a vessző
"Az izzadságcseppek…"> hiányzik egy -t betű
"Herman összeszedte az összes erejét…"> ez nem hiba, de én úgy fogalmaznám meg, hogy minden erejét
"Mikor ezzel végzetfelhúzta a relaxát…"> elgépelések
"…verébsereg szállt a belső udvar…"> kimaradt a rag
"…éppen az óra előtt indult el."> elgépelés
"Megkapaszkodott a kádszélében,…"> a kádszélben vagy a kád szélében
"…önállóéletbe kezdtek."> hiányzik egy szóköz
"…még akadt egy szabadhely, …"> itt is
Sokan kukacoskodásnak tartják az ilyen hibák javítását, szerintem viszont ezek is fontosak.
Szerintem amúgy nagyon jól írsz, nem kapkodsz a cselekmény vezetésénél, és átláthatók az írásaid, követhetők a történetek.
Köszönöm szépen a javításodat. Több szem …
Irodalom tanár javítja a karakter merényleteimet, úgy látszik néha Ő is túlszalad néhányon. Én nem tartom kukacoskodásnak, ha valaki építőjellegű kritákával igyekszik segíteni. Ezt azért tartom fontosnak, mert elsősorban nem magamnak írok.
Kedves Andrea!
Egy regényt készülsz írni, amint látom. Én is meg szoktam jegyezni a hibákat, hogy ki lehessen javítani, különösen fontos ez, a hosszabb lélegzetű írásoknál. A hibákat már előttem Arthemis lejegyeztem. Ezért én már csak annyit jegyzek meg, hogy az alább jelzetteknél:
-Uram
-Mindig rád
-Ez nem volt
nem kötőjelet, hanem gondolatjelet kell használni, amit a Szimbólumok közül kiválaszthatsz, és fölteheted olyan helyre, ahol könnyen megtalálod. Levelezésnél, és ilyen hosszú írásoknál gyakran lesz rá szükséged.
De használatsz kötőjelet is, akkor a sorok elején a kötőjel után szóközt kell leütni, de ha a sorok közt használod, akkor előtte és utána is kell a szóköz.
Jól fogalmazol, érdekes, amit írsz, ezért jó olvasni.
Szeretettel: Kata