Nem volt könnyű kisgyerekekkel hosszú útra indulni, tengerparton nyaralni. Nem sokat pihent az ember mellettük. Útközben belázasodott egyik vagy másik, egész úton borogattam, szenvedtem velük együtt. Ha épp nem lett lázas egyik sem, akkor valamelyikre biztosan rájött a hányhatnék, s nemcsak magát, hanem engem is lehányt, de alaposan. Még őket át is öltöztettem a kocsiban, de ha kiszálltam, akkor engem került mindenki, mint a pestisest, annyira bűzlöttem a hányástól. Mégsem futamodtam meg soha. Bár a férjem többször is próbálkozott, hogy hagyjuk a gyerekeket a nagymamánál, hogy egyszer végre kipihenhessük magunkat. Azt, hogy nekem percnyi nyugtom nem lett volna, biztosan nem kalkulálta bele. Nem hagyott volna nyugodni a gondolat, mi van, ha valamelyik megbetegedett? Vagy ha a nagymamával történik valami, akkor ki gondoskodik róluk? No, meg hát, hogy még ma sem adhattam jó éjt puszit… ezt nem bírtam volna. Szóval harmadnap már biztosan kikényszerítettem volna a hazaindulást. Tehát, kijelentettem: gyerekekkel, vagy sehogy!
Egy alkalommal teljesen zökkenőmentesen érkeztünk az Adria-partra, elfoglaltuk a szállásunkat, nem betegedett meg senki, már a kislányom is két éves volt, a fiú meg már komoly, iskolás fiatalember. Pula melletti kellemes kisvárosban, Fažanán üdültünk, ami éppen szemben volt Brioni (ma már Brijuni – horvátul) szigetével. Az korábban Tito birtoka volt. Akkor már megnyitották a nagyközönségnek, lehetett látogatni, voltak ott múzeumok, szafari-park, ahol kis vonattal vitték végig a látogatókat, és nagyon sok érdekes állatot lehetett megtekinteni, amiket Tito ajándékba kapott valamikor olyan országok vezetőitől, ahová ellátogatott. Tehát volt ott a zsiráftól, tevétől, elefánttól kezdve, az antilopon, párducon, oroszlánon át a kenguruig mindenféle állatfaj. Meg lehetett nézni Tito egykori rezidenciáját, továbbá a mandarin-ültetvényt, aminek gyümölcsét szüretkor mindig az árvaházak gyermekei kapták. Szóval volt ott látnivaló bőséggel, a gyerekek alig várták, mikor megyünk a szigetre.
Sétálgattunk este a kisvárosban, megnéztük a hajó menetrendjét, és engedtünk a rábeszélésnek, hogy menjünk holnap! Menjünk holnap! Tehát megvettük másnap reggelre a menetjegyeket.
Azután még kószáltunk tovább, kellemes este volt, éppen alkonyodott, amikor rábukkantunk egy játszótérre. Ahol, sajnos, hinták is voltak. Csak éppen nem kisgyerekeknek való hinták, csak az a klasszikus, láncon függő vastag deszka, semmi más. Kislányom imádott hintázni. Persze volt otthon neki való hinta, amiből nem tudott kiesni, viszont hajtani még nem tudta, mindig lökdösni kellett valakinek. Most, hogy meglátta a hintát, máris futott, hintázni akart mindenáron. Fel is kapaszkodott rá, elhelyezkedett kényelmesen, még magam is nyugodt voltam, hogy hála Istennek, hogy nem tudja hajtani, mert erről biztosan leesne. És mit látok? A gyerekkel megindul a hinta, előbb csak lassan ide-oda himbálózva, de a másik pillanatban egyre magasabbra repül, és hajtja a hintát és kacag le ránk. Mondom, ennek nem lesz jó vége, ha még magasabbra repül, egyszerűen le fog csúszni róla, ez nem neki való, valamit tenni kell. Mire végiggondoltam, a hinta szállt hátrafelé magasan, s hopp egyszerre csak lepottyan a legmagasabb pontról az én csöpp lányom.
Ilyenkor az ember nem gondolkodik, ösztönösen cselekszik. Nyomban odaugrottam, hogy felszedjem, lássam, nem sérült-e meg. Tehát ott guggoltam a lányom mellett, amikor a vastag deszkahinta éppen visszaért, és pont telibe találta az orromat. Odarogytam a lányom mellé, és többre nem emlékeztem.
Amikor magamhoz tértem, egy padon ültem, a férjem mellettem, a nagy fiam kissé távolabb állt, és nagyon aggódva figyelt engem.
– Hol a kicsi? – kérdeztem – hogy van, nem esett baja? –
– Ne aggódj már, semmi baja, látod ott futkos! – vigasztalt a férjem, s valóban láttam, hogy ott futkározik, kacarászik, semmi jele annak, hogy megütötte volna magát, hála Istennek, gondolom, s csak akkor vettem észre, hogy csupa vér vagyok, fáj az orrom… mi történhetett?…
Nos, akkor a férjem felvilágosított, s jobbnak látta, ha orvoshoz visz, mert hátha eltörött az orrom.
– Ha eltörött, majd összenő. Láttál te már orrot gipszben? Na, látod, hogy nem látod, mert az orr az porcogó, azt nem teszik gipszbe… majd összenő és kész – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. A vérzés máris elállt. Hazamegyünk, rendbe-szedem magam, kutya bajom!
Másnap már nem mondhattam, hogy kutya bajom, hisz a vak is látta, hogy ökölnyire dagadt az orrom, jó nagy vágás éktelenkedett rajta. Viszont raktam rá ragtapaszt, és indulás a szigetre, hát hiszen erre vártak már oly nagyon a gyerekek, dehogy szegem kedvüket.
Azt hiszem rendkívüli élmény volt mindannyiunknak. Bár lehet, hogy engem túl sokat foglalkoztatott az orrom, úgy, hogy meg is ígértem magamnak, hogy ide még egyszer eljövünk, majd olyankor, amikor nem lesz semmi bajom, hogy én is tudjam élvezni, amiről kedves családom oly elragadtatva mesélt.
Hát igen, ilyen is volt. Fontos, hogy a gyerekek ezúttal nem betegedtek meg. Sőt, a lányom megtanult magasra repülni a hintával. Mennyi új élmény! Az orrom? Hát, maradandó emlék! Az orrnyergemen egy kis dudor rá a bizonyíték.
14 hozzászólás
Kedves Ida!
Ez nagyon aranyos és mulatságos. Élvezettel olvastam!
Üdvözlettel. én
Köszönöm kedves Bödön, ez Tőled igazán nagy elismerés, egy picit meg is lepődtem, de nagyon örülök.:)
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
A gyerekek már ilyenek, s amíg kicsik, bizony, akad velük elég gond. Én már csak tudom, hármat neveltem fel. Nektek pedig – a balesettől eltekintve – szép emlékek maradtak a tengerparti nyaralásról, amelyeket velünk megosztottál, s gondolom, hogy a kicsik is sokáig fogják emlegetni a nyári élményeiket. Remélem, már elmúlt az orrodról a dudor.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Azóta már megbizonyosodtam afelől, hogy vétek a gyerekeket otthon hagyni, s csak a saját érdekeinket nézni, hiszen egészségügyileg is rendkívül előnyös a tengerparton nyaraltatni a gyerekeket, nagyon sok légúti betegséget el lehet hárítani ezáltal, és az immunrendszerük is erősödik. A baleset, mint ahogyan írtam is, maradandó emlék. Tehát a dudor máig megmaradt, de tulajdonképpen olyan apró, hogy nincs jelentősége.
Köszönöm a látogatásod.
Szeretettel
Ida
Haláli olvasmány! Nagyon tetszett!
Üdv: Tibor
Köszönöm, kedves Tibor, nagyon örültem.
Üdv. Ida
Kedves Ida!
Ne is törődj azzal a ki dudorral, mi szülők, a gyerekeink kedvéért és épségéért mindenre képesek vagyunk. Emlékszem, a nagyobbik fiam két éves volt amikor először látta a Balatont. Ameddig én kicsomagoltam, Ő besétált a vízbe és addig ment amíg csak kilátszott belőle… de akkorra már ott voltam mögötte, hogy kiemeljem.
Tetszett az írásod.
Szeretettel:
Millali
Kedves Millali!
A dudor csak az írás kedvéért jutott az eszembe, egyébként nem foglalkoztat.
Azzal viszont, akkor is tisztában voltam, hogy a gyerekek addig a miéink, amíg kicsinyek, s annak minden percét, másodpercét ki akartam használni. Ha felnőnek, akkor már élik a maguk életet, s ez így is van rendjén.
Egyébként, a Te példád is bizonyítja, hogy a gyerekeknek mennyire nincs félelemérzetük, azért is kell olyan nagyon vigyázni rájuk.
Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt a kis történetet.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida !
Vannak gyermektelen házaspárok akik kényelemszeretetük miatt nem vállalnak gyermeket.
Többre tartják a függetlenségüket. Azt hiszik,ha csak ketten vannak akkor az élet minden jóból a maximumot adja nekik. Azután egy ehhez hasonló kirándulásból mi marad meg nekik
öreg napjaikra? A tök unalom. Ezt a különbséget illusztrálja prózai alkotásod, tele vidámsággal,
izgalommal, féltéssel, szeretettel, lemondással,reménnyel !
Gratulálok Kedves Ida, remekül szórakoztatóak és példamutatóak soraid.
Szeretettel gratulálok,Zsófi
Köszönöm, kedves Zsófi. Agyonkényeztetsz. Köszönöm kedves szavaid, s csak most látom, milyen igazad van!:) De tényleg, Veled nem tudok vitatkozni, neked mindig igazad van.:)
Örültem Neked!
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon jól megírtad, élveztem véges-végig:)
Szeretettel: Klári
Köszönöm, kedves Klári, nagyon örülök, hogy tetszett.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A gyerekek nem is tudják, hogy a hintázás milyen hatékony fejlesztő eszköz, ők csak egy remek játékot látnak benne. Annak idején mi is órákig hintáztunk a húgommal, és imádtunk közben énekelni. Szerencsére akkor még türelmesebbek voltak a felnőttek a gyerekekhez, nem zavarta őket az ilyesmi. Ma meg minden a gyerek körül forog, csak türelme nincs hozzájuk sok felnőttnek.
Jó történet! Nekem eszembe jutott róla, hogy kificamodott térddel másztam meg a gyerekek kedvéért a Salamon Tornyot Visegrádnál. Nekem a térdemen van az a kis dudor! 😀
Judit
Kedves Judit!
Milyen igazad van, sok törődést és türelmet igényel egy gyerek, de nem szabad az időnket éppen rajtuk spórolni, tőlük elvenni. Itt a ház előtt, ahol lakom, van egy kis játszótér, nyári estéken lejártunk hintázni a lányommal, együtt hintáztunk és mi is énekeltünk. Még most is emlegeti azokat a nyári estéket, és nekem is milyen szép emlék!
Szóval, Te is hordozol egy dudort.:) Majd, ha egyszer találkozunk, esetleg csereberélünk, hogy ne legyen unalmas az a dudor.:):)
Ida