4. fejezet
Ébredező sötétség
„ A hiyadik sosem törtek fel, mindig ott voltak, csak megvárták, amíg a sötétség helyet ad a Fénynek. „ – Trayan Isidull Zoran főpap
Az egyedi felépítéssel, és ami nem látszott, egyedi technológiával épített hajó áttört a felhők között és egyenesen a főépület felé vette az irányt. Alatta a város nyüzsgött, hajók szálltak egyik kör alapú kikötőről a másikra. Voltak kisebb személyhajók és volt, aki nyitott tetejű siklóval szelte a házak közti légi utcákat.
A Fényszúnyogot – ugyanis Poyan a hiyadi főpap így nevezte el – világoskék fény derengte körül, ami éjszaka és nappal is ugyan olyan intenzitással pulzált. A hajó nem volt hatalmas, de a belőle áradó energia azzá tette. Három görbített sarkú téglalap lebegett, folyamatosan pörögve a hajótest körül. Ez volt a hajtómű.
Poyan érezte az entitásokat, sok-sok millió lakost érzett és még egyszer annyi idegent. Tudta hová kell érkeznie, így egyenest a főépület kúp alakú hangárjába vezette a Fényszúnyogot a kör alakú tetőn keresztül ereszkedve alá.
Már várták. Ishu Bharrak tudomást szerzett a hiyadi érkezéséről és fogadóbizottságot szervezett. A hajó lassan dokkolt és a benne ülő már tudta, hogy nem az várja, akire eredetileg számított. Teljesen más energiákat árasztott a kint álló életforma.
A Fényszúnyog oldala felnyílt, és Poyan lépett elő belőle. A százkilencven centijével Ishu fölé tornyosult. Magas, világoskék bőrű lény volt, teljesen emberi vonásokkal, levéve, hogy hosszú, hegyes fülek bújtak elő a nyakdísz fölött. Csodálatos, szemet kápráztató öltözéke volt, lila, rózsaszín és kék szín árnyalataival színezve. A szeme, az volt, ami azonnal magára vonta a figyelmeket. A kék legszebb változata fénylett benne, úgy, hogy semmi más nem látszott, mintha a fejéből áradt volna a mennyei fényesség.
Poyan főpap a maga természetfeletti megjelenésével lépett Ishu elé, akinek csak most tűnt fel, hogy a vendég köpenyét két lebegő vállvédő tartja mögötte.
– Üdvözöllek Ishu Bharrak! – szólt elsőként, pedig tisztában volt vele, hogy a tisztesség nem így kívánta volna meg.
– Üdvözlöm főpap!
– Thrazul Poyan Hyakil főpap, testvérem. – helyesbített, majd körbekémlelt a shitari testőrök között. – Uarr császárra számítottam. Úgy tudtam ő maga fogad engem.
– A császárt felmentettem tisztsége alól. Yenn mától a shitarik uralma alá vonatkozik. – mondta Ishu teljes meggyőződéssel, de a főpap merev szemei elbizonytalanították. – Úgy tudom a Kulliusban tart majd előadást népük hitéről.
– Valójában a Fényt jöttem hirdetni. Azt, amit mindannyiunknak képviselni kéne. – jött a megfontolt válasz Poyantól.
– Nincs kifogásom a tervezett programjával szemben Poyan főpap. Ezért nem is akadályoztatom tovább. Itt a főépületben találja a lakosztályát és kiállítok maga mellé őröket illetve egy szolgálót.
– Erre semmi szükség, testvérem. Fegyverekkel nem lehet fegyver ellen védekezni, csupán még több bajt okozni. A szolgálók pedig ütköznek az elveimmel, de köszönöm a figyelmességed. Ha volna kedved meghallgatni a Fény szavait, szívesen várlak téged is a Kullius lelátóin. – Ishu meghajolt, Poyan viszonozta, majd együtt elhaladtak a Fényszúnyogtól ki a hangárból.
Egy hét telt el, mielőtt a főpap megtartotta beszédét. Ez idő alatt a shitarik teljesen átvették az uralmat Yenn fölött. Uarr talpnyalóit száműzték, üzlettársaival pedig újabb szerződéseket kötöttek, immár leginkább fegyverek és páncélok beszállítására, vagy gyártására. Így pár napon belül felállt az Első Őrszázad. Elkezdtek járőröket kivezényelni az utcákra és épületekbe, eleinte, csak a főépület és környékére. A járőrök ötösével jártak, élükön egy őrvezetővel, akit skullonnak neveztek. A skullonok shitari bajnokok voltak, akik valamiben kiemelkedtek. Lehetett az késvívás, aréna, vagy akár tekercstudás is.
Egy shitari őr ruházata és fegyverzete mindenben eltért az eddigi, yenni őrökétől. Sisakjuk magas volt, maszkjukkal egybe olvasztva. Kések álltak ki az alkarvédőkből, fegyvertok szorult combjukra. Némelyiknél, leginkább a skullonoknál volt egy plusz tőr, az a fegyver, amivel az eddig rejtőzködő életet élő shitarik a legjobban bántak. Rajtuk még köpeny is lógott.
A gyárak kényelmes párnák vagy cigaretták helyett, elkezdtek sisakokat, mellvérteket és fegyvereket gyártani. Yenn átalakult hadipari kitermelővé, legalábbis, ameddig a teljes sereget fel nem szerelték.
Ehhez jött hozzá még a további shitarik bevándorlása, amit Ishu duzzadó örömmel fogadott. Látta felépülni az évezredekig elnyomott népet, és ez mind az ő erőfeszítéseinek gyümölcse volt.
A Kullius a kapunyitástól kezdve egy órán belül megtelt több mint tízezer yenni lakossal. Az őröknek nehéz dolguk volt, ezért, a papok megháromszorozták az amúgy is ezer főt számláló várőröket.
A Kullius volt Yenn leghatalmasabb temploma, az egyetlen épület, amely a főépülettel versengett a legmagasabb torony címéért. A templom semleges volt, itt mindent tanítottak. Nem is igazán vallási, mint inkább iskolai célból épült és üzemelt. Három hatalmas toronyból állt, a középső volt a legmagasabb, abban helyezkedett el a legnagyobb lelátó, amiben most gyűlt össze a megszámlálhatatlan tömeg.
A lelátó megtelt, mindenki helyet foglalt, az őrök is a helyükre álltak és már a kivetítőket is beüzemelték, amiről a legmagasabb szinteken ülők is jól láthatják és hallhatják majd Poyan főpapot. Az ülésekhez, oldalsó bejáratokon lehetett bejönni, viszont a műtérre egy hatalmas, kétszárnyú, zsúfolásig díszített ajtó nézett, ami most kinyílt.
A tömeg okozta hangzavar azonnal elcsendesedett, amint a főpap belépett és a tér közepére állt. Tízezren ültek síri csendben és figyelték az angyali jelenést, a kecses lényt, amilyet még soha eddig nem láttak, de még csak hasonlót sem. Egyszerre érezte mindenki, hogy megnyugszik az ő jelenlétében, talán a tudatával vetítette rájuk. Voltak képességei, minden entitást érzett. Nem kellett körbenéznie és számolgatnia, hogy tudja, hányan vannak a csarnokban. Nyitott szemmel, vagy csukottal is apró, pulzáló fényeknek érezte őket. Most mindannyian lágy színben villogtak, mindannyian nyugodtan ültek.
– Testvéreim! – szólt és közben a fejét felemelte, kezeit széttárta. – A Fény szavait hoztam el közétek. Ez nem erőszak, mindenkinek saját akarata van, ahogyan az életben, minden téren. Tudnotok kell, mielőtt bármit szólok, a döntés a tiétek, bármiről legyen szó, csak az számít, amit te akarsz, testvérem! – mondta és leeresztette kezeit. – Ha bármikor úgy érzed, hogy ez nem egyezik a véleményeddel, nyugodtan állj fel és hagyd el a termet. Én a Fény szolgálója vagyok és a Fény csak azt fogadja be, aki befogadja őt is! – Megint várt egy pillanatig, míg mindenki megérti, amit mond. – Az első, amit tanítok nektek, az energia. Mindannyian energiák vagytok. A lélek maga energia. Ebből származnak az érzések, a gondolatok. A legnagyobb energia, ami létezik, amire képesek vagytok az a szereteté és a gyűlöleté. A fehéré és a vörösé. A vörös, ami elemészt, ami még több vöröset szül és terjed, mint a betegség. Innen származnak a háborúk, a gyilkosság. Hát ezt akarjátok? – az utolsó mondatát üvöltötte és újra széttárta karjait, úgy, hogy ruhája és vértjei szétlibbentek.
A tömeg felzendült és egyszerre üvöltöttek nemleges választ, és aztán megéljenezték a főpapot. Taps és fütty hangzott ezrektől.
– És van fehér energia, a Fény. Ezt az energiát termeled és erősíted, amikor megöleled a testvéred, a szüleid, vagy a barátaid. Ez vesz körül, amikor leülsz vele beszélgetni és meghallgatod a gondját, mert érzi, hogy törődsz vele, ettől benne gyúl a szeretet. A Fény nem harcol, nem ragad kardot a gyűlölet ellen, inkább csak szeret. Ez erősebb minden pengénél vagy ágyúnál. – ekkor megérezte Ishu jelenlétét, felnézett és meglátta az éppen leülő, újdonsült yenni császárt. – Ezért tanítlak én így titeket! Ne a gonosz ellen harcolj, hanem a jót erősítsd! – az éljenzés ismét felharsant és Poyan érezte, ahogy a fényük egyre világosabban pulzál. Nem fért hozzá kétség, termékeny talajba ültette a Fény magját. Hálás volt ezért az erőért, amit a Fénytől kapott.
Emlék
Az ifjú paptanonc – Poyan – a folyosón sétált egy menetoszlop közepén. Egy illatos füstölőt lóbált maga előtt, amint a többiek is körülötte. A legelöl haladó főpap hatalmas volt, magas és áradt belőle valami olyan, amit nem tudott megmagyarázni. Ez volt az, amiért ő is a Fény papja akart lenni, amióta találkozott egyel.
De most ez messze járt a gondolataitól. A félelem járta át, miközben elkezdte motyogni, amit a többiek már kántáltak, az ősi hiyadi nyelven – hrayanul. A Vesztő Termekbe vonultak, ahol egy démont költöztettek a testükbe. Ez volt a végső próba. Ha a démont el tudta üldözni, a Fény papja lett. Ám ez tíz tanoncból egynek sikerült. Ők most tizenhárman voltak, ennyi csinálta végig a háromszázból.
A főpap megállt és ekkor vette észre, hogy megérkeztek. A fekete vasajtók ott álltak velük szemben. A főpap megfordult és tárt karokkal elmondott egy imát, majd pár bátorító szó után benyomták őket az ajtók mögötti sötétbe. Odabent két-két csuklyás alak állt a falnál, a láncok mellett. Poyan alig múlt tizenhét esztendős, ez a hiyadiknál még csecsemőkornak számít, az élettapasztalat sehol nem volt még az elkövetkezendő kétezer évhez képest, amit megél majd.
A csuklyások kivették kezéből a tömjént, a ruháját lesegítették róla, teljesen meztelenre vetkőztették, körmét és haját levágták. Aztán a láncokra erősítették és széthúzták a végtagjait. Ez végtelenül megalázó helyzet, de mit sem érdekelte ez, a félelem ennél is nagyobb volt. Egy tükröt állítottak elé, aztán közte és a tükör között egy fekete gyertyát gyújtottak meg. Vártak, míg a főpap betért hozzá is, mint a többiekhez, hogy átküldje őket a túlvilágra, így testükbe egy Sötét entitást engedve.
Poyan izzadni kezdett és a levegőt is sűrűbben vette. A mellkasa csak úgy lüktetett. A főpap a kopasz fejre tette hatalmas tenyerét és a fiú szemébe nézett.
– A tükörbe nézz fiam és ne feledd, te sokkal erősebb vagy. Nem szabad félned tőle, fél kézzel is le tudod győzni, ha hiszel benne és főleg magadban. Ne legyen kétséged, a Fény melletted van, még ha nem is látod mindig.
Aztán a saját szempárja helyén meglátta azt a vörös pontot. Mikor rájött, hogy az a sajátja, elájult, a világ elsötétült.
A Kullius
A hangzavar ismét fellángolt, újabb éljenzés zengte be a csarnokot és nyalta körbe a lelátókat. Poyan érezte a tömeg erejét. Ezek a halvány entitások erősebbek lettek lélekben, ebben a fázisban még mindig semmiről nincs tudomásuk, de már most eszméletlen erejük van. A diktátorok és vezetők ezt az erőt használták ki háborúk szítására, de a Fény szolgájának ez meg sem fordulna a fejében. Azért hozta el közéjük a Fényt, hogy jót adjon a halványaknak és reményt. Úgy érezte, ezt már most elérte.
– Ha magatokba engedtétek a Fényt, testvéreim, akkor már megtudhatjátok, hogyan válhat előnyötökre. Van egy sík, melyet nem láttok, csak álmotokban. Amit csak mielőtt megszülettek és miután eltávoztok ebből a világból. Ám megtanulhattok tudatosan átlépni oda és utazni benne. – körbenézett, érezte, hogy több magyarázatra van szükségük a megértéshez. – Ez az asztrál sík. A lélek saját világa, az anyagtalan, testtelen létezés. Ahol csak ti vagytok, az energiátok, test nélkül. Elutazhattok távoli helyekre, belepillanthattok előző vagy eljövendő életetekbe, vagy akár a múltatokba. Ez a Fény egyik legnagyobb ajándéka, hogy a mennyország egy szeletét, már életünkben megérezhetjük. Gyakorlással bárki képes erre, de ami a legfontosabb, hogy a tudat fejlesztője ez. Hát alkalmazzátok szeretettel! – ismét széttárta karjait és a Kullium tömege ismét felzendült. Ekkor érezte meg.
Vörös foltokat látott a világosan pulzáló entitások között. Romlást érzett és valamit, amit még soha. Egy yenni állt fel, ujját a főpapra szegezte.
– Te áruló vagy! Mi ez a sok balgaság, amit összehordasz? – üvöltötte le neki a harmadik szintről.
Poyan főpap nem szólt semmit, csak leengedte a karjait. Megpróbálta megérezni, mi rejlik a lázadó tudata mögött.
– Téged behálózott a Romlás, testvérem. – mondta és tenyerét a férfi felé fordította.
– Senki nem hálózott be engem. Csupán a szavaid mögé látok és nem veszem be, mint a többi vak! – a tömeg felmorajlott, megoszlottak a vélemények. Poyan érezte, hogy a Fény halványabban kezd pulzálni az entitások között. Valami hatalmas erő szürkítette be őket.
A shitari Első Őrszázad katonáinak két szakasza nyomult be a lelátókra és távolsági energiafegyvereikkel célba vették az alsóbb szinteken lévő, álló yennit. A magas sisakos őrök még nem nyitottak tüzet, de már mindenki felfigyelt rájuk, a templom őrök is Poyan közelébe nyomultak.
– Hazug vagy! Eteted a népemet a te néped alaptalan hitével! – folyamatosan vágta a főpap arcába a sértőbbnél sértőbb szavakat.
A főpap lehunyta a szemét és megérezte a felszólaló mögött megbújó energiát. Felismerte azt az entitást, akivel egyszer, több, mint ezer éve, fiatal korában találkozott már egy másik síkon.
– A te elmédet egy boszorkánymester rontotta meg. Állj elém, hogy megtisztíthassalak tőle!
Érdekes módon, a felszólaló elhallgatott és megállt egy pillanatra. Közben a tömeg lassan elhagyta a lelátókat.
– Mond a neved, testvérem!
– Yanhul vagyok. – mondta a yenni készségesen.
– Lépj elém, Yanhul! – mondta Poyan és kezével maga felé intette.
A férfi lesétált a rövid lépcsőfokokon és a főpap elé állt. Az őrök közelebb húzódtak, alig pár méterre a főpaphoz és az előtte állóhoz. A fenti shitari Őrök pedig végig célon tartották a fegyvereiket.
A yenni szemének színe elváltozott és izzó vörösre váltott.
– Emléksszel még rám? – kérdezte a főpapnak ismerős hangon. – Rangoll vagyok a bosszorkánykirály! – sziszegte a férfi és azonnal lendítette bal kezét.
A megszállt férfi arcon találta Poyant, akinek feltépte az arcán a bőrt a körmeivel. Arcába hasított a fájdalom és kissé meg is dőlt, de azonnal reagált egy ütéssel, amit az előtte álló mellkasára mért. A megszállt férfi bordái felreccsentek a hatalmas erőhatás végett.
Poyan főpap letérdelt az arcát fogva, tudta, hogy véglegesen harcképtelenné tette a támadóját. A templom őrök azonnal odaugrottak köré és a földön fekvőre szegezték a lándzsáikat. Csak vergődött és szájából hab folyt a nyakára. Az izmai láthatóan nem engedelmeskedtek, de a templom őrök nem támadták meg, csak a főpapot védték, akit közben kihátráltattak a teremből. A tömeg pedig már hisztérikusan özönlött kifelé az összes lehetséges kijáraton, persze a díszes kaput leszámítva. Oda vitték Poyant.
A shitari Őrség katonái tüzet nyitottak a megszállottra. Teste a villámszerű, lila színű energia nyaláboktól vérmasszává robbant szét. A test eltűnését egy förtelmes sikoly kísérte, amit csak a teremben maradt pár katona és Ishu Bharrak hallott. Görcsberándultak tőle és fülükből vér folyt.
– Mi volt ez? – kérdezte a fülét fogó Ishu. – Mintha ezreket égetnének halálra.
A pokol első szintje – emlék
A sötét tudatvesztésből a forróság rántotta ki. Felnyögött, mert a szemeit sem tudta kinyitni, a perzselő levegő minden nedvességet elpárologtatott a szeméből. Az orrát és a száját csípte a lélegzetvétel. Füstöt érzett, olvadt kő szagát és rothadó húsét. Erőt vett magán és elhatározta, ha fájni fog, ha nem, ki kell nyitnia a szemét.
Felült és úgy feszítette szét a szemhéjait. Száját vicsorra húzta a fájdalom, de nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre számított. Körbenézve csak tüske formájú, a földből lándzsaként kiálló sziklákat látott. Fekete volt minden, fény csak valahonnan alulról érkezett, vörösre befestve a sziklákat. Egy barlangban volt, de közvetlen közelében két kijáratot is meglátott.
Amikor felállt, hogy elinduljon a baloldali kijárat felé, meglátott valamit mozogni az egyik szikla mögött. Megtorpant és fürkészni kezdte a sötétséget. Aztán valahol mögötte is megmozdult valami, egy kő gurult a lábai elé. Ekkor vette észre, hogy fehér ruhában van. A feje tetejéhez emelte kezét és beletúrt sűrű, fekete hajába. Ennek örült, bár mosolyogni nem volt kedve.
Ekkor érezte meg, amiről meséltek neki és amiről tanult is. Meglátta a Fényt. Nem szó szerint, nem fizikai szemeivel, hanem a lelki szemeivel. Megérezte a körülötte ólálkodó démonokat. Igazából nem is démonok voltak, csak ezen a síkon élő impek, amiknek a gőzös kráter az otthona. A lényeg nem is a sötétben tapicskoló lábak voltak, hanem most már nem volt szüksége a szemére, ahhoz, hogy megérezze a jelenlétet. Felfedezte a Fény papjainak egyik képességét magában. Ez felbátorította és már nem is érdekelte többé a környezete, mert eszébe jutott a feladata.
Sivár pusztába nyílt a barlang szája. Mindenfelé hegyek, sziklák, melyeket vörös láva nyalt körbe. A forró szél fekete füstöt szállított szét. Bár nem látott senkit, érezte, hogy sok millióan élnek ezen a szörnyű, embertelen helyen. A félelem mely végig ott kuksolt benne, most megint elragadta. Hiszen most akkor a démont kell megkeresse, aki megszállta a testét. Vele kell majd végezni? Maga sem tudta még pontosan, de a félelem megnehezítette lépteit, ahogy elindult arra, ahol a legerősebb jelenlétet érezte.
A talpát égette és vágta az éles és forró, sziklás talaj. Minden lépés kínszenvedés volt. Ahogy haladt előre, mintha a démoni jelenlét, az entitás, türelmetlen lenne és minden lépésével közelebb húzná magához. A táv nagy volt, de a lépteivel hamar átszelte azt. Ebből is tudta, hogy ez nem az a világ, ahol ő él. Ez teljesen máshol van, ide űrhajóval nem lehet eljutni, csak lélekben. Tudta azt is, hogy a külseje, a teste is csak a tudatának emléke. A kivetülés, az, amire emlékszik. Valójában csak egy lélek volt a zord pokol első szintjén. A gonosz és bűnös lelkek és azok hazája, akik nem a Fény útját választották. Ez a Romlás síkja.
Az utolsó lépése egy barlang szájához vezette. Vörös fény árasztotta el, pedig az ifjú Poyan tudta, hogy nincs világítás, amit lát, csak az entitás lélekenergiája. Félt, ahogy folyamatos szél kerülgette és kapta fel fehér ruháját. A szélben benne volt a démon szaga. Sosem érzett hasonlót. Ami fontosabb volt, az energiáját látta és érezte, ez pedig félelmetesen nagy volt.
– A Fény az én segítőm és útmutatóm. – kezdte mondani magában, s közben letérdelt a barlangból áradó, egyre jobban erősödő szélben. – A Fény az én tanítóm, a pajzsom és a fegyverem. A Fény mutatja az utam és ad erőt végigmenni rajta. – sorolta magában a lelket erősítő mondatokat.
Ezek nem előre betanultak voltak, szívből jöttek. Csak a Fényre gondolt és már jött is ki a száján.
Évekig tanult a Fényről. Hat esztendős kora óta, mikor matematikából és geometriából kitűnőre végzett. Azóta tanul történelmet, lélektant és enegiatant. Hat évesen látta meg az első papot. Lenyűgözte az Isidull főpapból áradó erő és a kéken világító szempár. A ruhája pedig egyenesen fenséges volt. Később ő lett a tanára, most is ő segítette át erre a síkra és költöztette belé a démont, akivel most meg kell küzdenie.
A megszálló végül megmutatta magát. A szél felerősödött és a barlang szájából kiszakadó éles szikladarabok között lépett elő a négy méternél is magasabb csúfság. Poyan soha nem látott még ehhez hasonlót. A démon feje takarva volt, mintha egy zsákot húztak volna rá, a zsákon pedig egy korona pihent. A zsák száját a nyakán egy nyakörv szerű dísz szorította össze. Az egész felső teste meztelen volt, görnyedt és sovány. Kezei aránytalanul hosszúak voltak, földre lógó ujjai harminc centis fekete karmokban végződtek. Derekát szintén díszes öv szorította, alatta a földig széles vászon takarta lábait. Poyannak inkább úgy tűnt, lábak helyett lebegve közlekedik.
A félelem még jobban összeszorította a torkát és a mellkasát. Bár felnézett rá és könnyei is kicsordultak, nem rohant el. Lehunyta szemeit és tovább folytatta az imáját és Fényt hozó szavait. A démont ez láthatóan sértette.
Felsikoltott a világ legfélelmetesebb hangján. Szörnyebb volt, mint ezer égetett ember sikolya. A fájdalom lehatolt a tanonc pap szívéig és gyomráig. Kezeivel a kövekbe kapaszkodott, amik felhasították a bőrét és kiengedte a kikívánkozó gyomortartalmat. Ez nem csak a félelem volt, ezt a sikoly is okozta. Nagyobb ereje van, mint a fület zavaró hatása.
A hatalmas karmaival csapott le a térdelő fiúra, de Poyant ez nem lepte meg. Harcászatból is kapott kiképzést az utóbbi öt évben. Tizenkét éves kora óta megtanulta először a teste, aztán a különféle fegyverek használatát.
A szél megmaradt, de már látszott, hogy nem a barlangból jön, hanem a démonból.
– Mit hissszel? – sziszegte a lebegő förtelem. – Egy bossszorkánykirály ellen akarssz küzdeni?
– A Fény nem válogat! Téged is kitakarít a sötétből! – kiáltotta a szinte viharrá erősödött szélben Poyan. – És én most a Fény segítségével küldelek oda, ahonnan számodra nincs visszatérés!
Az egyik markát szétnyitotta a démon előtt, amiből vakító, fehér fény tört elő. Aztán másik kezével is rásegített, a fény ereje csak nőtt. A vihar csillapodott, a démon pedig ismét felsikoltott. Karmaival hadonászott.
Amire nem számított Poyan, hogy az egyik éles karom el is találja, pedig megtörtént. A fiú elesett, a fény eltűnt. Érezte, hogy arcából csorog a vér a forró kövekre. Felnézett gyorsan, nehogy a szörnyeteg újabb támadásba kezdjen, de meglepve nyugtázta, hogy a démon eltűnt.
Ekkor ébredt fel. Lihegett, csorgott róla a veríték. A tükör és a gyertya már nem volt előtte, csak a két csuklyás papot látta, akik előtte térdelve imádkoztak a Fényhez Poyan tanítvány lelkéért.
Sosem volt ilyen boldog. Túlélte és kiűzte a démont a testéből. Elnevette magát örömében, amire a papok felfigyeltek azonnal. Felugrottak és leszedték a láncokat a fiú megtört testéről. Egy önálló mozdulatra sem volt képes, de az öröme felülmúlhatatlan volt.
Ekkor nyitott be Isidull főpap.
5 hozzászólás
Azta, nagyon tettszik 🙂 Hány fejezetesre tervezed ezt a remekművet? 😀
Hm…. Eddig 8 és fél fejezet van készen belőle… de már kb. egy éve nem nyúltam hozzá…. abban sem vagyok biztos, hogy befejezem. Előbb kíváncsi vagyok, milyen lett, a ti véleményetek szerint.
Az eddigiek alapján, szerintem kár lenne félbe hagyni. Vagy, ha van egy másik történeted, akkor írd azt, mindegy. Igazából nem is a történet a jó (erről csak a végén tudnék nyilatkozni), hanem a kivitelezés. Nagyon jól eltaláltad az elbeszélő és leíró részek arányát, és a szereplők érzései is átjönnek. Tehát igazából mindegy, miről írsz, csak legyen befejezve :-). Ehhez viszont elég nagy akaraterő és kitartás kell. Elhiheted, az utolsó néhány fejezet megírása lesz a legrosszabb.
Kösz az építő kritikát, ez most adott kis önbizalmat az írással kapcsolatban. Már van egy bejezett regényem, amit az egyik barátommal írtunk ketten, ott az utolsó fejezetet volt a legjobb megírni.. nekem inkább az első oldalak, és kitalálni olyan történetet, ami új, ami elgondolkodtató…
Én éppen fordítva vagyok ezzel. A témát nehéz megtalálni, az igaz. De utána szinte maguktól jönnek az oldalak, kb az egész kétharmadáig. Az utolsó harmad viszont nagyon keservesen megy. Már tudom a végét, már nem érdekel, szívesebben kezdenék valami újat… stb…