Másnap a reggelinél apa már nem volt ott, korán ment dolgozni. Anya megemlítette, hogy bár az eltűnésem óta „szabadságon” vagyok, a főnököm jelezte, hogy holnap már mindenképpen be kell mennem, körülnézni, megismerkedni a munkahelyemmel, összebarátkozni a munkatársakkal, aztán remélhetőleg minél előbb folytathatom, ahol abbahagytam. Bár még egy varratszedés visszavan, de tapasszal a fejemen is tudok dolgozni.
– Tulajdonképpen mit is dolgozok én?
– Egy állatklinikán vagy ápoló.
– Hát jó, akkor holnap majd megyek „dolgozni” – idegenül csengett ez is, nem tudtam, hogy a munkámra emlékszem-e. Hogyan végzem majd, ha mindent elfelejtettem?
– Elviszlek kocsival, úgyis szeretnék pár szót váltani Tamással.
– Kivel?
– A főnöködet hívják Winter Tamásnak. Megkérem, hogy legyen türelmes veled, majd rendbe jön minden.
– Remélem. Anya, kérhetek tőled valamit?
Persze, mit szeretnél?
– Segíts nekem emlékezni! Kérlek, olvasd el azt a könyvet, amit Linetta May írt, hátha te rájössz miért emlékszem rá. Valamiért mély benyomást tett rám. Ez az egyetlen nyom, amin el tudok indulni.
– Jól van kicsim, ha ezzel segítek, elolvasom azt a könyvet.
A tervnek megfelelően neki is láttam a „takarításnak”, alapos munkát végeztem. A szekrények mögött, az ágy alatt, a polcok tetején is tisztaság volt már, de naplót nem találtam. Úgy döntöttem, ha eddig nem írtam, most feltétlenül elkezdem. A gépet is átkutattam, hátha ott írtam. Egy halom képet, zenét találtam New Yorkról. Filmeket, a Titanictól, ami ugye New Yorkba tartott, a Madagaszkárig, ami meg onnan indult…
Márkó ígéretéhez hűen ebéd után meg is érkezett. Igyekeztem közvetlen lenni vele is, a családommal is. Ha már nem emlékszem rájuk, legalább ők érezzék úgy, mintha semmi sem változott volna. Megmutattam neki a képeket és megkérdeztem:
– Miért kötődtem; kötődöm, szóval miért is vonz ennyire New York?
– Talán mert egy szép nagyváros – mondta nagyra nyitott szemekkel, de ez nem volt túl meggyőző.
– Van kedved egyet sétálni? – kérdezte témát váltva.
– Aha.
Szűk négyszemélyes kis lift vitt minket a földszintre, ami már ismerős volt tegnapról. Végre valami, amire emlékszem.
– Merre mennénk?
– A belvárosba, boltokba. Igazából szeretnék venni neked egy mobilt. Hiányzik, hogy bármikor beszélhetek veled. Sokat kerestelek a régi számodon, mikor eltűntél.
– Köszönöm, igazad van, szükségem lesz rá. Ha már ott leszünk, veszek egy üres naplót, és amint lehet, elkezdem.
– Ez jó ötlet.
– Bár előbb eszembe jutott volna. Te írsz naplót?
– Nem.
– Akkor veszek egyet neked is. Kezdjük el egyszerre!
– Jó. Megpróbálhatjuk.
Egy régi autója volt, azzal mentünk. Törtem a fejem, de persze most sem rémlett semmi.
Könnyű volt vele lenni. Könnyű volt szeretni, és jó érzés volt úgy sétálni az utcán, hogy foghatom a kezét, hogy éreztem hozzá tartozom. Felötlött bennem a kérdés vajon veszekedtünk mi valaha is. Azt válaszolta egy-két nézetletérés volt csak köztünk a két év alatt, mióta együtt járunk, de mindig gyorsan kibékültünk. Kérte, hogy ne szorítsam annyira a kezét, mert éles a körmöm, és már fáj neki, azt mondta azelőtt is mindig így szorítottam. Ez kicsit megnyugtatott, egy újabb ok, amiért én lehetek Fehérvári Rózsa.
Amíg nézelődtünk, vásároltunk, jól elbeszélgettünk. Nyitott volt és őszinte, minden szavában azt éreztem, hogy megbízik bennem, és én is megbízhatok benne. Az árkád emeletén a mozgólépcsőhöz közel leültünk egy citromfagyira.
– Mikor ideköltöztetek Pécsre, gyakran eljöttünk ide, csak azért, mert szeretted nézni a „sokszínű emberi társadalmat” – idézte a rég elhangzott szavaimat Márkó.
Eltűnődtem, igen tényleg elbűvöl a maga módján az a pezsgés és zsongás, ami az itt megfordulókat együttesen jellemzi. Volt valami varázslatos abban, hogy ez a rengeteg különféle ember csak és kizárólag ebben a pillanatban van együtt ezen a helyen, ez megismételhetetlen. Azt hiszem ezért is szeretnék elmenni New Yorkba.
Márkó egy benzinkúton dolgozik, azt hiszem, ott bőven akad alkalma az ilyesmi nézelődésre. Ahogy beszélgettünk arra terelődött a szó, hogy szabad idejében nagyon szeret focizni. Ez meglepő volt, én ugyanis nem vagyok oda különösebben ezért a sportért. Ismét visszatért a kellemetlen érzés, hogy nem is én vagyok Rózsa. Gyanakodva kérdeztem:
– El szoktam menni a meccseidre?
– Nem mindig, de a fontosabbakon ott szoktál lenni. Ha látom, hogy szurkolsz, mindig jobban játszom.
Nem nyugtatott meg vele teljesen, de én tovább kerestem a kapaszkodókat. Elmondta, hogy az anyukájával él együtt, akivel jól kijövünk. Szerettem volna találkozni vele. A vásárlás után hozzájuk mentünk.
Egy érintőképernyős mobillal és egy bordó bőrnaplóval gazdagodva, boldogan és kíváncsian vártam a találkozást az „anyósommal”. Sajnos, apósom már másfél éve nem lehet köztünk, de Márkó azt mondta, vele is jóban voltam.
Azt kérte szólítsam csak a nevén Magdinak. Egy kövérkés szőke hölgy, kedves és mosolygós. Amint beléptünk kakaóval kínált minket, aztán lelkesen körbevezetett, a miénkhez nagyon hasonló kis lakásukban. Előszoba, két háló, egyik Márkóé másik Magdié, egy csöpp konyha és ugyanekkora fürdőszoba, plusz egy erkély. Ez utóbbi Márkó szobájából nyílt, lenyűgözött a kilátás. A habos kakaót lassan kortyolgatva, fotóalbumokat lapozgatva ismerkedtem az életemmel. Tetszett a helyzet. Fehérvári Rózsának, bárki is legyen, jó élete van. Beszélgettünk kettesben, hármasban. Hosszúra nyúlt a délután, még egy filmet is megnéztünk. Észre sem vettem, hogy este lett, csak amikor anya keresett Márkó telefonján. Elbúcsúztam Magditól, és a barátom vitt haza.
A szüleim azzal fogadtak, hogy mamát és papát megyünk meglátogatni a hétvégén. Anya és apa minden lehetőséget megragadtak, hogy emlékezzek valamire én meg nyitott voltam. A vacsora is kellemesen telt. Anya kérdezte, milyen volt a délutánom és én szívesen meséltem róla…
Este még megnéztem az e-maileket. Melinda és Zia válaszoltak. Előbbi azt írta, holnap találkozom vele és Tündivel, ugyanis munkatársak vagyunk. Zia pedig sürgősen kérte az új telefonszámom, és kérdezte mikor találkozhatnánk.
Kedden tehát ismerkedtem a munkahelyemmel. A főnök szigorú embernek tűnt, viszont ott volt Tündi és Melinda. A munka viszonylag könnyű volt. Etetni és ápolni a beteg kutyákat, macskákat, esetenként egyebeket, bele fogok jönni. Azt terveztük a műszak leteltével elmegyünk a NewYorkerbe. Ez jól hangzott, főleg ha Rózsa New York mániájára gondoltam. Megkérdeztem hívhatom-e Laurát is.
– Nem. Mi már hívtuk és mindenképpen jön – válaszolta Melinda.
Kellemes volt velük a délután a baglyos nyakláncok, kalapok és csillogós pólók között. Ahogy nézelődtünk, próbálgattuk a ruhákat, és beszélgettünk. Kezdtek ismerősek lenni a barátnőim. Mintha egy-egy emlék eszembe jutott volna. Például amikor kinéztem egy gyöngyös retikült, (valami csodaszép volt) és Tündi mosolyogva csak annyit mondott:
– Hát igen, nagyon különbözik az ízlésünk.
Vagy amikor Melinda azt mondta amúgyképpen, nevettünk, mert rajta kívül senki sem használja ezt a szót, de én már hallottam, tisztán emlékeztem, akkor pedig csak vele beszélhettem. Laura beszédhibája is ismerősnek tetszett, mókás volt, ahogy megakadt egy-egy szókezdésnél… Egyikük sem volt még New Yorkban, de egyetértettek velem, hogy jó lenne megnézni. Bűvöltem a gurulós utazótáskákat, ki is néztem magamnak egy sötétkéket.
A héten megkaptam az új személyigazolványomat, lakcímkártyámat, túlestem a varratszedésen, ami nem is volt annyira vészes, mint gondoltam. Lassanként beleszoktam a munkába, megismerkedtem a családommal, a barátommal és a barátnőimmel, de a múlt teljes valójában továbbra is rejtély maradt.
– A B terv következik – írtam a naplómba. – Vagyis látogatást teszek New Yorkba. Egy egészen friss útlevelet találtam a fiókban, utánanéztem a neten az áraknak repülőjegy, szállás ilyesmi, és micsoda kellemes meglepetés, éppen kijön a bankszámlán összegyűjtött pénzemből, vagyis Rózsa pénzéből. Ha nem én vagyok ő, nem lesz baj, hogy elköltöm a pénzét? Na, jó ez egy paranoiás gondolat, persze, hogy én vagyok Rózsa, és az emlékeimet keresem. El is kezdek szépen felkészíteni mindenkit az utazásomra.
2 hozzászólás
Eddig is tetszett, de egyre jobb lesz. 🙂
Puszi: Jolcsi
Köszi 🙂
Delory