Márkó a számítógépénél ült, nagyon belemerülve a játékba. Átszellemülten nyomogatta a gombokat, azokban a percekben megszűnt körülötte a világ. A keze ügyében volt egy doboz energiaital, ilyen dobozok sorakoztak a szekrénye tetején is végig a legkülönbözőbb színekben és mintákkal, mindegyik más-más márkájú. Az ajtó melletti székre, menetre készen odakészítve várakozott a sporttáska, benne a mez és az Adidas jelzéssel ellátott nadrág, a szék alatt a Nike cipő. Igen komoly mérkőzésre készült, de úgy döntött előtte még lazít egy kicsit. Az autóversenyzős játék véget ért, most nem sikerült újabb rekordot felállítania, sebaj, talán legközelebb. Megitta az energiaitalos doboz alján maradó kortyot, majd a monitor sarkán az órára pillantva felemelte a szemöldökét. Hiszen meg volt beszélve, hogy Linetta is jön, de már tíz perce itt kellene lennie, ő pedig nem szokott késni. Mindig pontos, sosem fordult még elő, hogy megváratta.
Előhalászta zsebéből az érintőképernyős telefont, mintát húzott a lapján, amivel feloldotta a billentyűzárat és már hívott is.
– Szia! Hol vagy? – szólt bele kedvesen.
– Itthon! – vágtam oda dühösen.
– Valami baj van? Elfelejtetted, hogy…??
– Nem felejtettem el semmit – vágotam közbe.
– Mi történt?
– Az történt, hogy láttalak csókolózni azzal a fekete hajú lánnyal, és az, hogy beugrott miért is indultam el, mielőtt elvesztettem az emlékezetem. Pont ezért, mert akkor is vele láttalak, ki akartam szellőztetni a fejem.
– De hát én nem voltam semmilyen lánnyal, se feketével, se szőkével…
– Hogy vagy képes még most is hazudni nekem? Hogy lehetsz ilyen aljas?
– Én vagyok aljas? Szerintem meg te vagy paranoiás. Majd beszélünk, ha lehiggadtál, indulnom kell – tette le a telefont Márkó.
– Soha többé nem akarok beszélni veled – üvöltöttem a süket készüléknek, majd olyan lendülettel léptem ki a liftből, hogy majd a szívbajt hoztam a felvonóajtó előtt várakozó szomszédra.
Dühös voltam. Dühösebb, mint valaha. Nem megyek sehová, ilyen állapotban nem, ezt megtanultam. Tényleg az lesz a legjobb, ha megnyugszom, de Márkót soha, de soha, de soha többé nem akarom látni, se hallani, legszívesebben még az emlékét is kitörölném. Hihetetlen mérvű indulatok kavarogtak bennem. A gondolataim akörül cikáztak, hogy minden miatta történt, minden az Ő hibája, az a fiú elrontotta az egész életem…
– Itthon maradt valami?
– Nem – válaszoltam, és kisírtam magam anya vállán.
– Mi történt?
– Egy kicsit előbb indultam, mint meg volt beszélve, mert fel akartam adni egy levelet Edit néninek és András bácsinak, de a parkban megláttam Márkót csókolózni egy lánnyal. Végignéztem, ahogy kézen fogva elsétálnak. Néhány perccel később csörgött, hogy hol vagyok, és az egészet letagadta.
Anya próbált vigasztalni, de végül úgy döntöttem, egyedül szeretnék maradni egy nagy csomag papírzsebivel. Bementem a szobámba, és miután jól kisírtam magam, elővettem egy fehér lapot.
Ha valami nagyon fáj, annyira, hogy már leírni sem tudom, akkor rajzolok. Próbálom megalkotni, így szavak nélkül, mit érzek legbelül. Vezetni a vonalat, élesen meghúzni a fekete kontúrokat, rányomni a ceruzát, ha a szívében érzem a szorítást, a szúrást, satírozni, hogy kijöjjön a méreg is, az összes, az összes érzelem az utolsó cseppig. Elérni a célt, hogy elég élethű legyen a vérző szívem, a kiáltásra nyíló szám, a könnyes szemem, ami téged néz, hogy legördüljenek a sós grafitcseppek a lapról, befolyjanak a szívedbe, ha nézed, hogy érezhesd azt, amit én, amikor rajzoltam.
*
Amíg könnyeztem, és rajzoltam, Márkó teljes erőbedobással próbált játszani, de a meccsen valahogy minden rosszul sikerült. Nem tudta kiverni a fejéből a szavaimat. 3-0-ra kikaptak. Nem volt ok az ünneplésre. Úgy tervezte, a mérkőzés után elvisz vacsorázni, már tegnap asztalt foglalt egy kellemes vendéglőben. Most csak ült az öltözőben, és merengett.
– Gyere, meghívlak egy sörre! – vágta hátba Barna, a bal hátvéd. Jó haver volt, csak néha többet ivott a kelleténél.
– Köszi, de most inkább hazamennék.
– Ahogy gondolod.
Otthon nagy meglepetés fogadta, aki a Krisztián névre hallgatott. Na, nem éppen kellemes meglepetés. 3 éve történt, hogy majdnem Márkót csukták le helyette, mint drogdílert. Azóta nem beszéltek. Hirtelen szóhoz sem jutott a döbbenettől, hogy itt van, ráadásul éppen ma. Jóízűen eszegetik anyuval a sajtos pogácsát, miközben ő élete legrosszabb napját éli át. Aztán hirtelen, akár egy villámcsapás megvilágosodott.
Márkó hátat fordított a testvérének, megpróbált felhívni, de én kinyomtam a telefont. Ami történt megtörtént, megpróbáljuk most már ebből kihozni a legjobbat – gondolta és megérintette a zsebében lévő tárgyat.
2 hozzászólás
Nagyon jó, mint mindig. 🙂
Puszi: Jolcsi
Köszi. Remélem a befejezés is tetszeni fog.
szeretettel: Delory