Ki érti mindezt?

Katerina késő estig ült számítógépe előtt. Novellát írt. Egy pár éve múlt már annak, hogy a valóságban megélte az eseményeket, amelyeken most dolgozott. Mára elég volt! – gondolta és éjfélkor elzárta a gépet.
Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Hiába kapcsolta be a televíziót, hátha elalvás előtt még elkap egy kedvére való filmet, nem tudott a cselekményre figyelni. Az írás közben megelevenedett tragédia örvényében keringtek gondolatai.
Miután ide költöztek, alaposan felgereblyélték az ablakaik előtt elterülő zöld övezetet. Örültek a házat körülvevő csendnek, és főleg a napfénynek, amelyből bőven jutott lakásukba is. Miután gyermekeik felnőttek, a maguk házába költöztek, és ők a háromszobás lakást, olyan magas földszinti kétszobásra cserélték, amely tökéletesen megfelelt igényeiknek.
Alig pár hónapja laktak ott, amikor egyik reggel azt látják, hogy valaki épp ablakuk alá hozza kutyáját, dolgát végezni. Az első döbbenet után Katerina szóvá tette a történteket és megkérte az urat, keressen megfelelő helyet és módot kutyája számára, mivel nemcsak törvénybe ütköző, amit tesz, de gusztustalan is. A fiatalember ránézett, mintha nem értette volna a hozzá intézett szavakat, füttyentett, a kutya jött, s mind a ketten eltűntek a ház sarkánál. A következő nap megismétlődött a történet: a kutya jött, elvégezte dolgát az ablak előtt a fűben. Katerina nem hitt a szemének. Ismételten megkérte a gazdát, hogy keressen más helyet kutyájának, és még hozzáfűzte, hogy minden körülmények között szedje össze a piszkot az állat után.
Amit ezek után az idős házaspárnak hallania kellett, az felülmúlt minden emberi képzeletet: Fogják be már a szájukat! Alig költöztek ide, és már maguk diktálják itt a szabályokat? Eddig is erre a helyre hoztam a kutyát és ezután is ide fogom hozni! Ha nem tetszik, takarítsák fel maguk!
Döbbenten álltak a meggondolatlan, kemény szavak zuhataga alatt.
Aznap délután Katerina megkérte a kutyás szomszéd halk szavú, kedves feleségét, aki előrehaladott terhes volt, hogy beszéljen férjével a kutya ügyében. Az asszony feleletéből kiderült, hogy sajnos számára se ismeretlen férjének makacs, durva természete. Azzal nyugtatta meg új szomszédjait, hogy már megbeszélték a férjével, hogy még szülés előtt el fogják vinni a nagytestű ebet falura, oda, ahol tulajdonképpen a helye van.
A kutyát elvitték, és nemsokára a fiatalasszony életerős fiúgyermeket szült.
**
Besötétedett. Csak az ablakokból kiszüremlő fények világították meg a térséget a tömbház körül. A késő őszi szél csupasz faágak kísérteties árnyékát himbálta a ezüstszínű avaron. Néha-néha kései hazatérők nyomában dörrenéssel csapódott a bejárati vasajtó, aztán újra csak az őszi szél viaskodott az éjszaka csendjével.
A házban rendre kihunytak a fények, de egy negyedik emeleti ablakban, ahonnan borízű hangzavar és nevetés hallatszott ki, még világított a lámpa.
Katerináék éjfél után zárták el a televíziót. Talán első álmukba merülhettek, amikor az éjszaka csendjében lélekdermesztő zaj, majd hatalmas puffanás mély hangja ugrasztotta ki őket az ágyból.
Gázkazán robbant…! – kiáltotta ijedtében Katerina. Körbejárták lakásukban, de mindent a helyén találtak. Egy pillanatig a konyha közepében állva feszülten hallgatóztak. A kert felől hátborzongató hangok jöttek, akár egy sebzett állat szánalmas nyöszörgése, amelyet vérfagyasztó emberi jajgatás, nyögés, követett.
Te jó Ég! Valakit lelőttek az ablakunk alatt! Katerina habozás nélkül tette kezét a telefonra és már hívta is a rendőri szolgálatot. Vagy lelőttek, vagy kidobtak valakit az ablakon – jelentette a rendőrnek. Az utóbbi ötlet, telefonálás közben született meg felkavart elméjében. Helyére tette a kagylót, aztán lélegzetüket visszafojtva álltak és vártak. Pillanatok múlva zavaros beszédhangok és rohanó lépések hallatszottak a lépcsőházból. Hívjatok mentőt! – üvöltötte egy férfi – és hozzatok meleg takarót! Majd újra csend…
Ez után a kert felől hallottak izgatott hangokat. A sötét konyha ablakából láthatták, hogy emberi alakok szaladgálnak odakint, nézelődnek a felső emeletek irányába, majd egy zseblámpa fényénél a földet kémlelik, míg végül épp az ő ablakuk alatt felfedezik azt, akit kerestek. Itt van! – kiáltotta egyikük, aki a bokrok között észrevett egy meghatározatlan helyzetben elterülő emberi alakot. –Világítsatok ide! – kiáltotta rémülettől elfúló hangon. A többiek is oda gyűltek amerről a fájdalom és haláltusa hangja hallatszott. Ne mozdítsátok, takarjátok be egy pléddel! – mondta valaki a megrémült emberek közül.
Katerináék akkor még nem sejtették, ki lehet az ablakuk alatt trgédiáját élő ember és milyen körülmények között kerülhetett oda? Végre megérkezett a mentőautó és a szerencsétlenül járt embert elszállították. Miután a mentő eltűnt a kanyarban, megjelentek a rendőrök is. Egy szemtanú a baleset színhelyére vezette őket. Nézelődtek jobbra-balra, de a sötétben nem sokat láthattak. Aztán a lépcsőkön felfele dobogtak a rendőri bakancsok, a helyszínelők felmentek a negyedik emeletre.
***
Katerina a megélt nyomasztó élmények hatása alatt sokáig nem tudott elaludni. Az események rémálom szerűsége, az a tudat, hogy az ő ablakuk alatt zajlott le mindez, nem hagyta nyugodni. Azokra a kérdésekre, hogy hol, kivel és miképpen történhetett meg ez a szörnyűség, csak egy felelet járt az eszében. Ki se merte mondani hangosan amire gondolt, hisz ha az illető, akivel mindez megtörtént, az, akire ő gondolt, akkor az rettenetes! Ez lehetetlen…! De hát mégis, ki lehet az, és hogy kerülhetett az ablakuk alá? Mindezekre a mai nap meghozza a választ – sóhajtotta és megpróbált többé nem gondolni a történtekre.
A reggel semmiben se különbözött a többi reggelektől. Viszonylag csendes volt a ház, csak a hétköznapok jól ismert zaja hallatszott be kintről. Katerina többször kiment a hallba, hogy hátha meg tud valamit, de a megszokott közömbösségen kívül semmit se látott a jövő-menő lakók arcán.
Dél felé megszólította egyik szomszédját, aki a kijárat felé tartott: –Nem hallották mi történt az éjszaka? –Nem. Mi történt? – A mentő elszállított valakit, épp a mi ablakunk alól. – Hogy került oda? – kérdezte gyanakvóan a szomszéd. Biztos részeg volt, –legyintett és folytatta útját. Egy másik azt érdeklődte, honnan tudja Katerina mindezt? – Hogyhogy honnan? Mindent láttunk, hallottunk a férjemmel együtt. – És ki az illető? – Még nem tudjuk, de ma jön a rendőrség és… – – A rendőrség is kiszállt a helyszínre? – Igen. Én értesítettem őket az éjszaka egy órakor – világosította fel az elképedt embert.
Miután még beszélt egy pár lakóval kiderült, hogy senki semmit nem látott, nem hallott az éjszaka folyamán történtekből.
Déli két óra lehetett, amikor két rendőr csengetett Katerináék ajtóján. Mivel ők jelentették az éjszaka történteket, őket hallgatták ki elsőnek. A rendőrök közölték, hogy ki az áldozat, és megkérték őket, írjanak egy vallomást arról, amit az éjszaka tapasztaltak. Azután kérdéseket tettek fel: Milyen viszonyban voltak az áldozattal? Mióta ismerik őt? Míg ezekre a jólismert kérdésre felelt, Katerina esze azon járt, hogy beszéljen vagy hallgasson , arról a kutyás históriáról, elismételje azokat a szavakat, amelyeket a kutya miatt zúdított rájuk akkor az a férfi, aki most élet halál közt fekszik a kórházban? Nem, ennek most nincs semmi értelme. És hallgatott. – Elmodhatják, hogy tulajdonképpen mi történt? – kérdezte a rendőrt, miután az lejegyezte vallomásukat és már indult volna tovább egy házzal. Igen, hogyne! – felelte a rendőr készségesen. – A szerencsétlenül járt férfi, örömében, hogy megszületett második fia, a negyedik emeleti barátjának házában iszogatott, még három baráttal együtt, akik nem laknak a tömbházban. Cigarettáztak is, ezért kinyitották az ablakot. Egy adott pillanatban a bor és az öröm fakasztotta euforiájában (!?) a kétgyermekes apa, a többiek szeme láttára felállt az ablakpárkányra és onnan kiáltotta az éjszakába: – Emberek! Még egy fiam született! A többiek ugrottak, de már késő volt. Az örömtől és az italtól kábult ember elvesztette egyensúlyát és a mélybe zuhant.
Köszönjük a közreműködést! –fejezte be a törvény embere és elköszönt a háziaktól.
– Te sejtetted már az este, hogy ki volt az, akit elvitt a mentő? – kérdezte Katerinát a férje, miután a rendőrök után becsukták az ajtót. – Igen. – De mégis miből? – folytatta a faggatózást a férj. – Nem nagy dolog. Minden jel arra mutatott, hogy csak ő lehetett. Egy kicsit mindig furcsa, megmagyarázhatatlan cselekedetei voltak. A tegnap szült a felesége…Nagyon örülhetett, hogy a második gyermeke is fiú lett… – A boldogságba bele kell halni? – Úgy látszik, hogy egyeseknek igen…!

Katerina a billentyűket nézte. Gondolkodott. Folytassa a történetet, vagy hagyja feledésbe merülni az egészet? Aztán mégis belelendült és megírta a történet végét.
Többszöri sebészeti beavatkozás után a boldog apa belehalt sérüléseibe. Hiába tettek meg mindent az orvosok kolléganőjük – aki orvosi asszisztens volt és ma is az – férjének megmentéséért, nem tudtak rajta segíteni. Talán nem akart élni? Nem bírta a pszichés megterhelést? Ki tudhatja mindezekre a válasz?
–Az anya? – Az anya keményen dolgozik és méltósággal, szeretettel neveli két gyönyörű fiacskáját.
Hihetetlen, de igaz történet.
Katerina egy percre abbahagyta az írást és elgondolkodott. Miértek sokasága zakatolt agyában. Miért kellett nekik mindezt megtapasztalniunk, kezdve a kutya miatti összetűzéssel, folytatva ezzel a megmagyarázhatatlan, sötét tragédiával? Miért épp oda zuhant le az a fiatal ember, ahová naponta hozta kutyáját még egy héttel azelőtt is? Mi közük lehet nekik, ehhez az egészhez? Nem értette. Talán a történtek tanulsága üzenet lehet számukra? – tépelődött annyi évvel a történtek után.
Ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten, mintha minél hamarabb meg akart volna szabadulni a lelkét felkavaró emlékképektől.
Semmi se történik véletlenül…! – fejezte be írását ezzel a tanítással és határozott mozdulatokkal elzárta a gépet.