Sokat tanulhat az ember, ha eleget olvas, szól egy régi mondás. Mad számára ez hatványozottan igaz. Számos könyv betűkészletének birtokosa, és soha nem él vissza tudásbeli fölényével, ha társaságban van. Ennek úgy tesz leginkább eleget, hogy csak elvétve fordul elő társaságban. Nagy gyakorlatra tett szert ebben a témában. Magányos farkas vagyok, szokta mondogatni.
Mikor kijött a kórházból, s a kezelésnek vége lett, közölte, hogy csak átmenetileg engedték ki. Mert rendre vissza fog esni. Legalábbis ezt közölték vele széles mosolyú orvosok. Arra céloztak, hogy Mad egy igen gyakori és tulajdonképpen kezelhetetlen betegségben szenved. Ez azt jelenti, mondta a főorvos, hogy a memóriája időnként cserbenhagyja. Ezt már én is említettem nektek, mikor felvázoltam, hogy Mad hagyományőrzően elfelejt bizonyos dolgokat.
Ma reggel elfelejtett fogat mosni. Pedig lila hagymát evett szalámival és kiflivel. Roppant kínos, ha az ember ilyen étket vesz magához, és a fogkefe szárazon marad. Mad tudomást sem vett róla, míg arra eszmélt, hogy mindenki elhúzódik tőle a villamoson.
Párás reggel volt. Köd-eső folyt szét a házak között, az autók lassan araszoltak, és mindent belepett a vékony nyálkaréteg. Ettől mindenki kedvtelen lett, sehol egy mosoly, kacagás. Csupa közhelyek a buszokon és villamosokon; a tegnap esti sorozat kigúnyolása, ideges köhintések, hogy hagyják már végre abba a pletykálkodást. Idős nénik szúrós tekintete, fiatalok lenéző mosolya, még a buszvezető is a szokásosnál keményebben fékezett. Mad pedig csak lélegezte kifelé a friss lilahagyma felhőcskéket. És mosolygott.
Azon mosolygott, amit tegnap olvasott. Nevezetesen, hogy az emberi agy olyan egyszerű központi idegrendszerekből fejlődött ki, mint amilyenek a mai férgekben és rovarokban találhatók – állították jelen világunk tudósai egy terjedelmes cikkben. Ezek szerint úgy tűnik, hogy a tengeri férgek és a gerincesek egyaránt egy távoli közös őstől örökölték központi idegrendszerüket. Hatalmas lépés ez az agykutatók számára. Nekem is. Mindamellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a mi agyunk nagyobb, éppen ezért sokkal sérülékenyebb. Információink rendre zavarossá teszik agyunk működését.
Legjobb példa erre Mad.
Sok szó esik manapság azokról az emberekről, akik ilyen-olyan okok miatt nem képesek emlékezni a jó vagy rossz, örömteli vagy éppen félelmetes dolgokra. Ez érthető is. Hiszen ma egy olyan világ képe rajzolódik ki előttünk, mikor nem számít semmi más, csak a pénz és karrier, mikor nem a tartalmas kapcsolatok uralják hétköznapjainkat, hanem a zavaros, és ennek köszönhetően viharos életű légyottok. Könyvben, filmvásznon, hanghordozón az erőszak, akció, vér dominál, egyre ritkább a szépség, szerelem, érzéki erotika. Nagyon sokan úgy védekeznek a változások ellen, hogy felejteni kezdenek bizonyos történéseket, tényeket, emlékeket. Mert rövid életünk során információk hada sorakozik, hogy beszívjuk őket, és közben érzéseink, vágyaink is helyet követelnek. Valamelyiknek több hely jut, ez biztos.
Hogy ez a tény kellően alá legyen támasztva, Mad elégedetten csettintett, mikor olvasta a cikket. Jókedve lett hirtelen. Úgy érezte, róla szól a cikk, és megerősíti abban a hitben, hogy nem is olyan rossz dolog Mad Hole-nak lenni. Bár a tudósok ezt az állapotot betegségnek nevezik, és elismerik, valóban létezik. A cikkben részletesen taglalják, hogy az agy memóriáért felelős egyik része, a hippocampus sérülése esetén az ember képtelen hosszú távon emlékeket megőrizni. Azonban, ha olyan helyzetekkel vagy emberekkel találkoznak, melyek korábban fájdalmat okoztak nekik; azok nem lesznek idegenek számukra, hanem kellemetlen érzéseket váltanak ki, hiába nem tudják, hogy pontosan hova tegyék őket. Ennek oka, hogy habár a hippocampus sérült, az emberek tudat alatt mégis megőrzik a traumás eseményekre utaló emlékeiket, melyekkel újra szembesülve az emlékek bizonyos mértékben előjöhetnek.
Mad tollat ragadott. Előtte felhívott, hogy most jegyzetelni fog, és szeretné, ha majd elolvasnám. Rendben, feleltem neki. Azt is elmagyarázta, hogy miért hívott fel: félt attól, hogy elfelejti, és nem olvasom el soha, amit leír. Megnyugtattam, én nem felejtem el, számíthat rám!
A jegyzetet egy konferenciára készítette, melyen hivatalos vendégként volt jelen. Meglepődött, mikor jött a meghívó, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Igen ritka esemény Mad életében, hogy valahová, vagy egyáltalán, bárhová meghívják. Mint már említettem, Mad rendszeresen szokott irogatni. Hol verseket, hol elképesztő novellákat, vagy átiratokat, mint a már említett Rómeó és Júlia feldolgozás. Félelmetes sikertelenségnek örvend kiadói körökben, de neve mégis felmerül olykor. Mint most, mikor A Kibernetika és Ember, avagy Hová lesznek emlékeink Konferencia éppen a héten tartja ülését a városban.
Szerda reggel volt. A postás álmosan gurult be a lépcsőház elé, csengője szégyellősen lógott a kormányról. Belerúgott az ajtóba, hátha kinyílik, de ez soha nem következett be. Csengőt nyomott, majd beledörrent a pici mikrofonba: – Ajánlott! Lejönni! Ja, levél! Így került Mad birtokába a meghívó. Cirádás betűkkel tudatták vele a száraz tényeket, hogy neki beszédet kell mondania péntek este hatkor, megjelenés szmokingban, nyakkendő kifejezetten tanácsos. Hogy a konferencia szervezői kifejezésre juttassák elhivatottságukat a választott témakörhöz, a meghívó alján kettes számrendszerben alkalmazott egyesek és nullák igen hosszú sorozatával megismételték az arab betűk által korábban megjelenített információt. Mad ezt roppant mulatságosnak találta. És felsóhajtott: – Végre! Egy konferencia! Beszédet mondok! Rögtön ezután berohant a budiba, kihányta magát, remegve benyomott egy féldecit a pálinkából, szilva, jóféle; s olyan pánikroham jött rá, mint azelőtt sosem. Két nap, ismételgette magában, és reszketett a gondolattól, hogy addigra össze kellene hoznia valami értelmes szöveget, melyre vevők lesznek a jelen lévő kockafejűek.
Kiöblítette a száját és nekiveselkedett a papírnak, melyet legjobb szándéka ellenére megfenyegette egy ceruzával. Három óra múlva mindössze ennyi állt a papír fejlécén: Memóriazavar. Elszomorodott. Melankolikusan vette tudomásul, hogy vénája szakadt, petyhüdt, legalábbis íróilag. Ekkor hívott fel. Hangjában a lelkesedés legkisebb jelét sem hallottam, azt azonban igen, hogy már egy liter páleszt beszlapált. Irigyeltem. Épp mondani akartam neki, hogy rendben, nemsokára a robotgyárban dolgozik, mikor hangos visítás közepette lecsapta a kagylót. Csak ennyit közölt velem éles hangján: – Megvan!
Öröme nagymértékben abból fakadt, hogy végre nagyon megígértem neki azt a munkát a robotgyárban. Ez fontos volt neki, majdhogynem életének tartópillére lett az elmúlt hónapokban. Mondtam neki, hogy nem itt fog dolgozni a Földön, hanem nagyon messze. Azt kérdezte: – Olyan helyen, ahol nem lesz hazugság, szenvedés, ármányság, háború? Reménykedve szóltak a szavak szájából. Megnyugtattam.
Jaj, nem is mondtam! Tudjátok, hol fog majd dolgozni Mad? Az Alarikon. Az Alarik nevű bolygó, az Orion csillagrendszer belsejében, egy kettős naprendszer negyedik kísérője. A földlakók szerint az Orion talán a legszebb és leghatásosabb csillagkép az egész égbolton. Három jelentős csillaga ismert: a Beteigeuze, a Bellatrix, és a Rigel. A valóságban azonban az Orion-ködnek örültek leginkább az emberek. Ez a köd tündökölt számukra oly kellemesen és sejtelmesen, mely tündöklés ilyen irdatlan távolságból lobogó fáklyafényhez, vagy egy óriási kandalló tüzéhez hasonlított. Földlakók ókori mondavilága szerint Orion, a nagy vadász azzal dicsekedett, hogy minden állatot le tud győzni. Ezért ádáz harc tört ki közte és a Skorpió között. Az istenek pedig úgy döntöttek, hogy az égbolt két átellenes részére helyezik őket, hogy sohase legyenek egyidejűleg a horizont felett. Így is lett.
És íme, Mad beszéde, melyet végül egy darab kenyércsomagoló papírra írt, mivel elfogyott az össze szabványos írólapja:
Kedves emberek! Ez nem betegség, mármint az agyunk átmeneti és váratlan emlékezetkihagyása. Be fogom nektek bizonyítani! Most olvastam erről, és azon vagyok, hogy gondolataimat mihamarabb papírra vessem, ezzel is megakadályozandó, hogy elodázzak egy lehetőséget állításaim igazolására. Essünk át egy mini-teszten, utána pedig elkalandozok a fantázia világába, ahol minden, értitek, minden lehetséges! Így mi is megállapíthatjuk, hogy hippocampusunk sérült-e vagy sem. Például, előfordult-e az, hogy nem emlékeztünk arra a bizseregtető érzésre, mikor átöleltünk egy szép és vonzó és édes lányt, miközben vad fantáziálásba kezdtünk? Természetesen. Legalábbis, mikor feleségünk kérdezte. (nőneműek rendjébe tartozók értelemszerűen használják ezt a példát!) Vagy: mikor az a kérdés dörren hajnalban dühös párunktól, hogy hol voltál? Ilyenkor többnyire átmeneti elmezavar és amnézia lép fel többünkben. Dadogunk, és hihetetlen történetekkel rukkolunk elő. Hogy a barátomnál voltam fát metszeni, a nagyinál vajat köpülni, vagy elmentem egy felolvasóestre. Vannak ilyen példáink? Tessék számot vetni!
El kell fogadnunk, hogy mindannyiunk agya így működik. Mert így lettünk beprogramozva, hála a Teremtőnek és a férgeknek. Ez a csodálatos az evolúcióban. Mindent meg lehet vele magyarázni és cáfolni. Hiszen nem is olyan régen azt véltük, a Föld lapos, majd hogy minden körülötte forog, és hogy mindennek van határa. Manapság elfogadott nézet szerint minden forog minden körül a végtelen térben. És tágul. Mekkora lesz majd a csalódás, hogy példának okáért egy hatalmas kúpban van az egész mindenség, a Jóisten pedig egy gúlában, és egy termosz a világ közepe…
És most következzék a fantázia világa! Egyes kutatók szerint földgolyóbisunkon a térképet át lehetne rajzolni. Kevés földrész lenne rajta, úgy vélik. Lenne egy kicsi, de annál erősebb Érdek, aztán mellette ott libegne az óceánok felszínén az Ármány, kicsit távolabb a Hazugság, karöltve a Képmutatással. Lenne egy óriási terület, ennek neve pedig Szegénység. Itt viszont hatalmas csúcsok, mély folyók, büszke városok állnának. Mint például a Szeretet-hegy, Család-folyó, Őszinteség-torony. A sors fintora, hogy itt élnének többen, de sem jól fizető munkájuk, sem vagyonuk nem lenne ezeknek a millióknak. Viszont lenne memóriazavaruk! Az ezen a földrészen élők jól elfelejtenének mindent. Megaláztatást, munkanélküliséget, segélyhivatalokat, alamizsnát. A többi kontinensen élők azt mondják, hogy ez egy betegség. Egy kór. Mint manapság minálunk. És azért szenvednek ebbe oly sokan, mert nem képesek haladni a változással, a modern világ által támasztott követelményekkel, és mert nem illeszkednek bele az ő általuk kreált Világ rendszerébe.
Itt is lássunk egy példát. A Szegénység-kontinensen élők néha nyaralni szeretnének, ezért olykor jegyet váltanak a Nem minden szép utazási irodában az Érdeken lévő Minden sznob sikeres tengerparti üdülőhelyre. Itt egy kis ideig jól érzik magukat. De eljön a pillanat, mikor a pincér finnyásan néz rájuk kevés borravalót sejtetve, vagy a helyi Kifosztjuk hamar bank aktuális ügyintézője mosolyogva tanácsolja el őket, mert nincs elég fedezetük a további nyaralásra. Ekkor a Szegénységen élők elszomorodnak, dühösek lesznek, és eszükbe jut, hogy ők valójában beteg és szegény és oktalan és számkivetett emberek, és emlékeznek azokra az időkre, mikor még más volt a földrészek elnevezése, mikor vegyesen éltek a gazdagok, sznobok, uralkodók és az ő jólétüket kiszolgálók, és hogy ez mennyire megalázó volt már akkor is.
Azon nyomban összepakolnak és hazamennek. És szomorúak lesznek. Aztán leülnek és gondolkodnak. Összedugják a fejüket, hogy mit is tudnak erről a betegségről. Volt idő, mikor azt hitték, az emlékek úgy tárolódnak az agyban, mint könyvek egy könyvtárban a polcokon, és az emlékezés nem más, mint az adott könyv megkeresése a helyes polcon, majd annak elolvasása. Ma már tudják, hogy az emlékek folyamatosan újraíródnak; azaz akárhányszor előhívjuk, az agy új fiókba helyezi őket attól függően, mi történt vele a legutóbbi emlékezés óta. Így emlékeink folyamatosan átalakulnak, újabb ismeretekkel bővülnek. Akkor miért felejtünk? – tették fel a kérdést a Szegénység földrészen élők.
Megállapították, hogy az agynak is szüksége van némi szabad helyre, azaz a felejtésre: nem tud végtelen számú információt tárolni, mert akkor nem lenne helye az újaknak. Ezért a rosszabb emlékeket kitörli az agyuk, mert már elegük lett a folytonos lenézésből, kisemmizésből. Sőt, kutatásuk során azt is megfigyelték, hogy a kellemes eseményeket időben közelibbnek gondolták, és élénkebben emlékeztek azokra, mint a kellemetlenekre, még akkor is, ha ennek nem volt ésszerű alapja. Mert mondjuk a nyaralás után is előbb a szép dolgokra emlékeztek. Például arra, hogy gyermekük elolvasta az első összefüggő mondatot az iskolában. Vagy az első randevúra; milyen izgatottak voltak, izzadt a tenyerük; a szál rózsa remegve táncolt kezükben. Vagy hogy mennyire megijedtek az oltár előtt, de aztán nevettek és nevettek.
Nagy vonalakban ennyit a memóriazavarunkról. Nyugodjanak meg, nem betegek! Csak egyszerűen emberek. A lényeg viszont nem változik: minél civilizáltabbak, műveltebbek vagyunk, annál több zavar és amnézia lép fel agyunk működésében. És ez nem feltétlen jó. Mert nem tudunk majd különbséget tenni s jó és a rossz információk között, s azon leszünk, hogy mindet elraktározzuk; majdhogynem őskori szintre süllyedünk: gyűjtögető életmódot folytatunk agyunkkal. Mikor memóriazavarunk felszínre tör, megállunk gondolkodni. És mérlegelünk, hogy előhívjuk az adott információt vagy sem. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy Európában, vagy mondjuk a Szegénységen élünk. Így bonyolítjuk saját életünket s leszünk áldozatai a civilizáció fejlődésének. Meglehet.
Én azért szívesen kipróbálnám magam, mint egy nigériai nbutu. Egész nap a szavannát járnám, apróvad után vadásznék, gyümölcsöt eszegetnék. Szeretkeznék, amennyit csak lehet. Gyermekeket nemzenék. Megtanítanám őket, hogyan kell használni az íjat, a dárdát. Eldönteném, hogy a világon a legszebb dolog a babakacaj. Majd naphosszat nézném az eget, és megpróbálnám megfejteni, mi végre a csillagok és az a nagy fényes izé. De nem erőltetném túl magam. Elvégre kell a hús és a gyümölcs a családnak. És nagyon nem érdekelne, hogyan működik a hippocampusom.
Talpra fel tudós barátaim! Legyetek vadállatok, őskori leletek, járjon át benneteket az ősvilág egyszerű képlete! Dobjátok sutba matematikátokat, fizikátokat, kémiátokat! Minek egyenletek, vegyjelek és számsorok? Porból lettetek, féreg az ősötök, agyatok nem több mint információ tárolására alkalmas merevlemez, csupasz húsdarab! Legyetek ismét emberek, valódi élőlények, menjetek vissza szülőföldetekre, egyetek zabot, mogyorót, öljetek békát, zebulont, és aludjatok a csillagos ég alatt! Éljen az emberiség, memóriánktól hangos Világegyetem! Pusztítsuk el a zavaros elméleteket, neutron és plutónium és hidrogén elemeket! Alkossatok szépet, álmodjatok békében! Szevasztok, tudós barátaim!
Csend lett a teremben. Pár másodperc eltelt, csendben, félhomályban, s ez a néhány pillanat iszonyatosan hosszúnak tűnt Mad számára. Aztán egyszerre hangos tapsvihar tört ki a sorok között. Voltak, akik felálltak. Mások heves érzelemkitörést produkáltak. Az egyik tudós, becsületes neve Ozagi Mondomra, szétverte a laptopját a mellette ülő fején. Amaz vérző homlokkal vihogott és hisztérikusan verte az előtte ülő székének háttámláját. Bizonyos Huan Csandra Li sírógörcsöt kapott és közben azt tudakolta reszketeg hangján, hogy merre talál egy köpőcsészét. Egy iszlám tudós, akit kizárólag a legújabb mikroprocesszor érdekelte az egész konferencián, Allahért könyörgött és hasba szúrt egy jeruzsálemi kémet. Egyesek a hajukat tépték, volt, aki kinyomta a szemgolyóját. Később azzal magyarázta tettét, hogy azt hitte, az a be-ki kapcsológomb a fejében lévő merevlemezen, és nem akart mást, mint elrontani azt. Voltak, akik őrjöngve kiabálták a másik fülébe, hogy: – A kurva életbe, nem értem a memóriám! Zavar! Zavar! Kapcsoljatok ki!
Csak pár óra múlva rendeződött a helyzet. Harminckilenc tudóst vittek el a mentők, hármat a rendőrök. A korábban említett két vallási kötődésű emberen kívül begyűjtötték az orosz illetőségű Vaszilij Nyekozsnát is. Ehhez a tudóshoz kötődik az az elmélet, mely szerint a jövőben az emberek agyát hozzá lehet kötni egy szuperszámítógéphez, s ez a páros vígan megfejt majd bármilyen problémát az emberiség nevében és szolgálatában. Viszont volt egy bökkenője az elméletnek, nevezetesen az, hogy kellett egy agy, melyet külön tárolóedénybe helyezve lehet csak összekapcsolni a komputerrel. És nem is akármilyen agyra volt szüksége! Egy művelt, kifinomult, tudós agyára. Ezért jött pont ide. Mikor a rendőrök letartóztatták, éppen Marazi Oszoka fejbőrét akarta eltávolítani egy éles pengével, hogy hozzáférjen a csupasz koponyához. Oszoka volt az, akinek a fejét a laptoppal szétverte Mondomra. Miután megbilincselték Nyekozsnát, kirámolta a két rendőr ballonkabátjának tartalmát. Előkerült némi altatószer, egy koponyafűrész, két szike, egy pornóújság, és egy Magnum típusú pisztoly. Oszoka sírt. Módfelett sajnálta elvesztett haját. Úgy érezte magát, mint azok a sápadt arcúak, akiket irokéz vagy mohauk, vagy éppen huron indiánok nyúztak meg évtizedekkel ezelőtt a vadnyugat zöld és fényes és prémes legelőin.
A konferencia szervezői megköszönték Mad-nek, hogy ekkora felfordulást okozott, és biztosították arról, hogy soha többé nem kérik fel semmilyen előadásra. Mad nem értette. Ő csak elmondta a véleményét, szabadkozott szipogva. Nem akart rosszat, magyarázkodott tovább. Emberhez méltó választ követelt, tudatta a konferencia igazgatójával. Köpcös, ötven év körüli ember volt, arcán látszott a folyamatos meg nem értés, és a tudat, hogy úgy múlik el, soha nem hagyhat hátra egy figyelemre méltó jelet maga után, melyről mindenkinek eszébe jutna ő, az igazgató. Tudós szeretett volna lenni, de nem volt elég okos. Viszont jó szervezői képességekkel rendelkezett, ezért úgy döntött, okos emberek között mutatkozik hátralévő életében, hátha így ő is okos lesz, vagy legalábbis annak látszik. És számos tudás birtokába jutott az évek folyamán, kiismerte a professzorokat, doktorokat. Úgyhogy megfogta Mad karját és felvilágosította arról, miként jutott idáig az egész ülés: – Tudja, nem is tehetne rosszabbat az efféle okos és nagyképű és pökhendi néppel, mint hogy tudatja velük, folyamatos és állandósult betegségben szenvednek, és a legjobb lesz, ha visszamennek az időben, és egy sehol nem látható szavanna vagy esőerdő mélyén botot faragva, szanaszét kefélve, bogyókat rágcsálva éljenek.
Mad nem tudta. Azt kérdezte, miért? Azért, válaszolta a köpcös, mert a tudós olyan fajta, hogy nem elégszik meg azzal, amit a Jóisten neki adományozott, neki ettől több kell. Mi az a több? – hunyorgott sunyin az igazgató. – Hogy ő legyen a Jóisten feljebbvalója.
Szomorúan bandukolt hazafelé Mad. Nem értette a tudósokat, de az igazgatót sem. Útközben betért egy italmérő helységbe, ahol elfogyasztott ezt-azt. Másfél óra múltán kitámolygott, hatalmas zűrzavart hagyván maga mögött. Félig és teljesen ittas egyének verték ripityára a berendezést, csak úgy repkedtek a székek és asztalok, üvegek és petúniák. Pár perc múlva a csaposnő is. Kezét törve ért a földre és átkozta a napot, mikor Mad betért ide, és elkezdett papolni arról, hogy a jelenlévők a legjobb példái annak bizonyítására, hogy az emberfaj csökevényes egy állat, és elődeink nem a majmok, hanem a galandféreg.
Merő sötétség volt, mikor végre hazaért. Lakáskulcsa kétszer kiesett kezéből, már-már betörésnek volt vélhető, ahogyan kinyitotta lakásának ajtaját. Belépve majdnem elájult. Minden más volt a nappaliban, a konyhában. Csillogó bútorok, élő festmények (talán kvarchomok, vagy moszatok), szürke-hideg minden, amerre csak látott, a falakon piros kijelzők, sehol egy kapcsoló. Nagyot ugrott hirtelen. Egy kis termetű robot gurult ki a konyhából, s érces, gépi hangon azt tudakolta, mit óhajt inni, és utána vacsorázni? Mad elmosolyodott. – Végre, nem otthon vagyok, hanem máshol. És… és én egy robotgyárban dolgozok! – lelkendezett. – Egy pohár narancslét kérek! – szólt a robotnak. Majd a díványhoz lépett. Furcsamód, egyik bútornak sem volt lába, mindegyik a padló felett lebegett. Csupán halk zümmögés hallatszott mindenhonnan, ahogyan az antimágneses motorok dolgoztak a súlyos tárgyak levegőben tartásán. Belehuppant az egyik fotelbe. Kicsit imbolygott, de pár pillanat múlva egyensúlyba került. Kigurult a robot is, fém karjában egy pohár narancslevet tartva. – Köszönöm! – mondta neki. A robot visszagurult a konyhába, s nagyot szusszantva kikapcsolta magát, míg újabb utasítást nem hall gazdájától. Mad pedig csak egykedvűen üldögélt a levegőben és kiszaladt a száján: – Hé, robot! – az sípolt egyet és begurult. – Hé, legyen neved is, jó? – nem jött válasz. – Ezentúl úgy hívlak majd, hogy Guriga! – nevetett fel Mad. – Jó lesz, Guriga? – kérdezte. – Zümm-zörr-plip-plop – jött a válasz és a robot kikapcsolt újfent. – Hm. Talán be kéne programozni, vagy mifene – vakarta fejét Mad. – Nincs kezelési utasítás vagy leírás valahol? – kérdezte a szobától. – Mindegy, majd csak lesz valahogy, Guriga – simogatta meg gömbfejét. Mélyet sóhajtott, a mai napra gondolt. Elmosolyodott. Eszébe jutott, mi lehet a megoldás, s ennek nyomatékosan hangot adott felemelt ujjával: – Biztos bele kell nyúlni a memóriájába.
3 hozzászólás
Egészen jó regény, és ha kritikailag nézem sem olyan vészes. A vesszőhibák és a szóismétlések nem olyan feltűnőek, – mivel ilyen nagy terjedelemről beszélünk. Nem lennének olyan feltűnőek, ha távolabb kerülnének egymástól, mivel így megállítják a szöveg gördülékenyégét. Mindenesetre gratulálok hozzá egészen különleges.
Üdv.: Tomi
Nagyon érdekes gondolatokat feszegettél, én inkább az elvont kategóriába ajánlottam volna tenni az egyéb helyett. Végig mulattam rajta. Bár nagyon hosszú, a fáradt szemeknek nehéz ennyit olvasni képernyőről, jobb lett volna legalább három részben föltenni. De nem hagytam abba, mert érdekelt, mi lesz a vége. Szabatosan, jó magyarsággal fogalmazol és felkelted a olvasó figyelmét, ezért én alkotásodat a legjobb ponttal értékelem.
Üdvözöllek: Kata
Nagyon köszönöm szépen a szép szavakat! Ilyenkor vagyok igazán boldog, és érzem, hogy van helye a mai világban a betűknek! Sajnos az életemben nem annyira, időhiányban szenvedek, verses kötetem pedig elakadt az elektronikai háló útvesztőjében. De készül már újabb novellás gyűjteményem, talán látható már most is, hogy mindegyikben Mad én, te, más, bárki, akárki…) lesz a főszereplője, vele mondatom el fontos és kevésbé fontos gondolataimat.
Még egyszer: köszönöm!
Üdvözlettel:
Szabó G. István