Amikor kászálódok le a buszról a Szabadság híd pesti hídfőjénél, már a lépcsőről észreveszem a csoportosulást, ami szinte már a megállónál kezdődik, s aztán folytatódik egészen le a partig. Micsoda tömeg, nézek körül, s kutatok gondolataimban, nem szerveztek-e mára valami tüntetést, vagy demonstrációt, de nem ugrik be semmi. Persze, attól még lehet, úgyhogy odafordulok egy közelben álló fiatalemberhez és megkérdezem, hogy mi van itt?
– Nézzen fel a hídra – próbál lerázni, s hát amikor arra irányítom a tekintetem, szinte a lábam is a földbe gyökerezik. Először a tűzoltóautót veszem észre a magas létrával, csak azután látom, az innen már parányinak tűnő embert, aki felmászott a híd pilonjára. A hidat lezárták a forgalom számára, keresztbe álltak rajta a mentő-, tűzoltó- és rendőrautók. Döbbenetes volt a látvány, nem tudtam a szemem levenni róla. A tűzoltók mentőkosárral igyekeztek megközelíteni őt, míg a fiatalember, világos nadrágban, fehér, feltűrt ujjú ingben állt ott sziklaszilárdan, megingathatatlanul.
Mennem kellene, valami mégis visszatart. Nem hagy nyugodni, reménykedem, elérik a tűzoltók mielőtt ugrana. Mi késztet egy fiatalembert ilyen rettenetes lépésre. Hamar rájöttem, hogy még csak gondolkoznom sem kell, az is elég ha csak figyelek a körülöttem állókra.
– Biztosan lakáshitele van, elveszítette a munkáját, kilátástalan helyzetben van a családja, hajjaj, de sokszor vigasztalom én is az én Albertemet, hogy ne búsuljon, amíg nekem van munkám, nem élünk valami fényesen, de még fizetem a hitelt, meg kis ennivalóra is telik. Igaz, csak egy gyerek van, no de ugyan nem szülök többet, minek, hogy aztán nézzem, hogy éhezik, vagy, hogy engem nézzenek, hogy ott mászom a hídra?… Biztosan az a szerencsétlen sem bírja látni, hogy a gyerekei éhen halnak – mondja egy kerekded arcú, kissé dundi hölgy, s néhány könnycseppet töröl ki a szeméből.
Arrább lépek néhány lépést, túl sokat nem enged a tömeg. Ott egy idős néni morgolódik, bot van a kezében, azzal fenyegetőzik a híd felé.
– Ha öngyilkos akar lenni, legyen! Csak ne itt, hanem szépen csendben otthon a szobájában. Ne az adófizetők pénzén. Tudják mennyibe kerül ez? A mi pénzünkből – s újra a botjával fenyegetőzik a híd felé.
– Maga már nem is fizet adót, mit dühöng itt? – szól egy fiatalember kissé keserűn, de a néni rákontrázik.
– Mi az, hogy nem fizetek? Négy gyerekem van, abból csak egynek van munkája, a többit én tartom el a vállalkozásomból, pedig már 74 éves vagyok, és igen, adót is fizetek becsülettel, ahogy egész életemben tettem… bár meg kell hagyni, nem vagyok normális…
A néni motyog még magában, de ismét tovább lépek, araszolgatok, hogy kijussak valahogy a tömegből. Most egy középkorú férfi hangjára figyelek fel. Eléggé hangos, bosszús. Azt ecseteli, hogy az öccse is öngyilkos lett a közelmúltban, elvált tőle a felesége, azután az ő tudta nélkül külföldre költözött a gyerekekkel. Az öccse nem tudta elviselni, hogy ne láthassa a gyerekeit, munkája nem lévén, abban sem reménykedhetett, hogy majd utánuk megy, legalább meglátogatni őket… megölte magát.
– Ilyenek a nők, azt hiszik, hogy ők mindent megengedhetnek maguknak. Biztosan az a fickó ott fönn, azt is így kicselezte a neje. Ép ésszel nem tudja az ember elviselni – mondja, s egészen átengedi magát fájdalmának. Tovább lépnék, de majdnem beleütközök egy karonfogva jövő fiatal párba. A hölgyön széles karimájú szalmakalap, hosszú, lenge selyemruha, a férfi mellette világos, krém színű öltönyben. Ráérősen sétálnak. Magam is megbámulom őket, valahogy nem illenek a képbe, mintha kétszáz évről a múltból tévedtek volna ide. Úgy festenek, mint valami földbirtokos úr és neje, régi képekről pottyantak ide a jövőbe. Talán nem is valós személyek, megdörzsölöm a szemem jól látok-e, akkor szólal meg a hölgy.
– Honnan itt ez a nagy tömeg? Jaj, mucikám, nézd, ott a hídon… mi történik ott emberek, mi…, hogy valaki le akar ugrani? Kinek jut eszébe ilyen ostobaság? – mondja, s jóízűen kuncog.
– Annak, akinek nincs mit a tejbe aprítania – szól oda gorombán egy idősebb úr – csakhogy, azt magácska úgysem érti, ahogy elnézem…- a férj rászól nejére, hogy fogja be, és lépjenek le innen minél előbb, nem bírja látni ezt a csürhét. Az asszonyka szaporázza lépteit, az öregúr még utánuk kiabál, hogy talán nem bírnak szembenézni a nyomorral, az éhínséggel, vagy esetleg a lelkiismeretük nem tiszta, mi másért ijednének meg egy öngyilkos jelölttől.
Magam is megpróbálok tovább menni, mert itt most már szó, szót követ, egy egész csapat összeáll, politizálnak, szidnak mindenkit, aki ezt az átkot hozta az országra…
Lassan araszolgatok tovább, már nincs kedvem a tömeget hallgatni, mindenki a saját bajával van elfoglalva, azt ruházzák rá az öngyilkos jelöltre, bár meg kell hagyni, kemény problémákkal küzdenek az emberek. Megrekedek, nem tudok tovább menni. Itt éppen egy idős néni sopánkodik, körülállják néhányan, azoknak meséli, hogy elvették a fiától a rokkant nyugdíjat, az eddigi 87 ezer helyett, most 27-ből kellene megélnie, de azt mondták munkaképes, csak éppen lába nincsen, egy sem, és még hány betegsége azon felül… hová menjen dolgozni, amikor az ép, egészséges emberek sem kapnak munkát, az ő nyugdíja is kevés, de mi lesz a fiával, ha már ő nem lesz, hogyan éljen meg 27 ezerből… Már nekem is kicsordul a könnyem, egérutat nyerek, megyek tovább, közben felnézek a hídra, a tűzoltókosár már egész közel van, most már biztosan elérik, megnyugszom, ideje haza mennem. Még egyszer felnézek a hídra, már biztosan elérték… abban a pillanatban már csak a lefelé zuhanó testet látom. Eláll a lélegzetem. Most már sírva rohanok, s csak azt hajtogatom magamban, hogy lenn várja a mentőcsónak, meg búvárok, megmentik… egészen biztosan megmentik…
21 hozzászólás
Kedves Ida!
Nagyon aktuális az írásod témája! Sajnos az idén újra az öngyilkosok országa lettünk. A rendszerváltozás előtti időszakban ez a szám 4000 fölött volt, utána lecsökkent 2300 köré, az elmúlt három évben kezdett újra növekedni. Ezzel a második helyen állunk Európában, csak Litvánia előz meg minket.
Jól ábrázolod, hogy mindenki a saját problémáját vetíti a hídról leugrani készülő fiatalemberre. A találgatások közül csak az öngyilkosság egyik oka "maradt ki": a szerelmi bánat. Nagyobb hangsúlyt kapott az egzisztenciális kilátástalanság, de ez érthető, hiszen itt és most nagyon sokan ezt élik meg, vagy ettől rettegnek. Érdekes, hogy a Szabadság-hídról szeretnek a Dunába ugrani, pedig a Lánchíd erre a célra sokkal stílszerűbb volna. Judit
Kedves Judit!
Szóval, szerinted a Lánchíd? Igazad van, ott csak át kell lépni a korláton…
Szerintem a Szabadság híd talán azért népszerű (pfújh), mert arra fel lehet mászni, s aki biztosra akar menni… Eszembe jutott a 2010-es évi öngyilkos a Szabadság hídról, aki ott fenn felgyújtotta magát, biztosan emlékszel rá, hát ő is biztosra ment.
Egyébként, nem csak a szerelmi bánat maradt ki a lehetséges okok közül, tudtam volna még sorolni, viszont nem akartam túlírni, így az olvasók továbbgondolhatják…
Köszönöm kimerítő hozzászólásod és értékelésed.
Ida
Kedves Ida!
„tüntetést, vagy demonstrációt,” A vagy szócskát elhagynám, mert a két szó, szerintem egy fogalmat takar.
„A hidat lezárták a forgalom számára,” A „forgalom elől” megfogalmazás csábít engem valamiért.
„beleütközök” Én is „beleütközöm” a klasszikus problémámba, azt gondolom, ma már mindkét változat elfogadott.
Viszont tanultam egy kifejezést, a pilont. Szégyellem, de utána kellett néznem.
Időszerű az írásod, mert valóban, 2006 óta ismét emelkedik nálunk (is) az öngyilkosságok száma. Naponta heten teszik meg. Elgondolkodtató, hogy nálunk az alkoholizmus a leggyakoribb háttér ok.
Nekünk, magyaroknak, rá kell ébrednünk a szomorú valóságra, hogy kölcsönökből nem teremthetjük meg a jobb minőségű élet feltételeit.
F: Ezt a zsákutcát „falig” végigjárták „szakértő” bajnokaink és elődeik. Ezt szenvedjük most meg.
El kell fogadnunk, hogy amit megteremtünk, létrehozunk, azzal rendelkezhetünk, azzal gazdálkodhatunk, azt oszthatjuk szét.
Sok a bajunk, gondunk, de sokan vannak, akik még nagyobb bajban vannak itt, körülöttünk Európában. Nem sorolom, de, pl. az, hogy minden negyedik spanyol embernek nincsen munkája, az ugyan nem vigasz nekünk, de sokatmondó, jelzésértékű adat.
Jó volt olvasni az aktuális, elgondolkodtató írásod.
Gratulálok. a
Kedves Antonius!
Nos, a demonstrációnak más jelentése is van (szemléltet, bemutat), bár még akkor is ellehetett volna hagyni a vagy szócskát ebben igazad van, elég lett volna maga a vessző is.
"A forgalom elől" valóban célszerűbb lett volna, viszont a "számára" is megfelelő, s nyelvtanilag sem kifogásolható.
Magam is szívesebben használom mondjuk a "beleütközöm" változatot, itt azonban azért választottam a "beleütközök" formát (nem csak azért, mert mindkettő helyes), mert előzőleg az araszolgatok, majd megrekedek szavak között (aminek nincs araszolgatom, megrekedem formája) ezt találtam megfelelőbbnek.
Írásomban nem foglalkoztam határon túli országokkal, azért nem említettem, hogy másutt még nagyobb bajok vannak, mert akkor eljuthattam volna akár Etiópiáig…
Köszönöm észrevételeidet és értékelésed. Ida
Furcsa” gondolatok támadtak benned írásod kapcsán. Érdekes, hogy amikor tuti biztos, hogy valaki meg fog halni rövid időn belül, akkor el kezd ragaszkodni az életéhez. Erről szól Coelho: Veronika meg akar halni c. regénye. Amikor háború dúl, akkor sem jellemzőek az öngyilkosságok, hisz bármelyik pillanatban amúgy is meghalhatunk.
Az is eszembe jutott, hogy egyébként annyit beszélünk a „küzdésről”, de amikor erre valamilyen formában sor kerülhetne, marad a panaszkodás vagy az öngyilkosság.
Coehlo regényét magam is olvastam, attól mégnsem értem igazán, milyen furcsa gondolataim támadtak, vagy mit értesz ez alatt. Az öngyilkosság természetesen fikció, viszont a tömegben hallottak az életből merítettek, csak éppen a piacon, buszon, utcán, váróteremben, akárhol ahol emberek beszélgetnek, s az ember nyitott füllel jár, hallhat.
Igen a "küzdés"… azt írod, csak a panaszkodás és az öngyilkosság maradt, a küzdelem helyett. Még egy dolog egészen bizonyosan társult ehhez, a menekülés a felelősség elől. Egy ismerős családban, az apa úgy oldotta meg a létbizonytalanságot, hogy elhagyta feleségét és öt gyermekét, egy másik városban keresett munkát, ott él albérletben, fizeti a kocsi után a hitelt, s ő maga megél még a maradékból. Az anya még gyesen van a legkisebb gyerekkel, talált valami 4 órás munkát, s az idegösszeomlás határán van. Ha ő összeroppan, akkor mi lesz. Mondhatjuk, az apa elmenekült a felelősség elől, viszont öngyilkosságba kergeti a családját… Köszönlek. Ida
Jelenség a kilátástalanság, sajnos egyre többen fordulnak ahhoz a "megoldáshoz" , hogy véget vetnek, vetnének mindennek. Mégis azt gondolom, aki eldobja az esélyt magától, képtelen arra, hogy küzdjön. Egyéb iránt orvosilag kimutatható, hogy abban a pillanatban, amikor az ember öngyilkosságot követ el, megháborodik az elme. Normális esetben az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. A hajlam sok betegben benne van, és van olyan is, aki ezzel hívja fel magára a figyelmet, hogy törődést igényel mert baj van. Ettől függetlenül minden ilyen tett mögött nagyfokú trachuma áll. A vélemények kinyilvánítása viszont azt tükrözi, hogy a veszély fenn áll, és egyre több embert súlyt.
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Szavaiddal mélységesen egyetértek. Senki sem jókedvében készül az öngyilkosságra, bizonyára elveszíti az önkontrollját, a küzdeni akarást, talán menekülés a felelősség elől, vagy már nem lát életcélt maga előtt. Ki tudhatja, sajnos egyre többen választják azt az utat.
Köszönöm, hogy itt jártál és hozzászóltál írásomhoz.
Szeretettel
Ida
Az emberi élet a legnagyobb kincs mindaddig, amíg van értelme, amíg látja az ember a kiutat… Segíteni kell, mindegy mibe kerül. Sajnálatos módon, egy ilyen esetben is tapasztalható, hogy kiveszőben van az egymás iránti felelősség, az együttérzés, a segíteni akarás, a megértés… ahogy soraidból is kiderül, mindenki másképpen reagál adott esetben.
Komoly témát hoztál, kedves Ida, de sajnos beszélni kell róla.
Örülök, hogy megírtad.
pipacs
Talán az a legnagyobb baj, hogy kiveszőben van ez egymás iránti felelősség, a megértés, az empátia… Valahogy nagyon elembertelenedik a világ, olykor valóban kétségbeejtő dolgoknak lehetünk szem- vagy fültanúi.
Köszönöm, hogy olvastad, és osztod a véleményem.
Ida
A hitetlenség az emberiség egyik nagy problémája, szerintem innen kezdődik minden. Egy valamiben hívő ember, egy ígéretbe is bele tud kapaszkodni, még szalmaszál se kell neki! Szeretettel: István
Olyan mértékben megváltozott a világ körülöttünk, hogy ma már ígéretekben senki sem hisz, mert hazugok, csak álca, belekapaszkodni végképp lehetetlen, mindenki csak önmagában bízhat, amíg el nem fogy az ereje és a hite…
Szeretettel
Ida
Szerintem egy icipicit lehetett volna hatásosabb. Valahogy fokozni kellett volna még. De így is jó lett.
Üdv: Tibor
Nem mertem tovább fokozni, tartottam tőle, hogy megróttok érte, mint a közelmúltban egy másik írásomnál, hogy túlírtam. Ha így is jó lett, annak örülök.
Üdv. Ida
Kedves Ida!
Ahhoz képest "rövid" írásodban sok-sok tragédiát mutattál be. Sajnos, napirenden találkozni öngyilkosságokkal, elég kinyitni a számítógépet, már a nyitó oldalon is mindig akad egy-két eset. Egyik középkorú ismerős szomszédasszonyom nem is olyan régen ezt tette, de nem itt, egy rokonához ment valahová az Alföldre, s ott ugrott ki az 5. emeletről. Gondolom, milyen érzés lehetett ez a rokonoknak… Megszüntették a munkaviszonyát, nyilván ez okozta nála végzetes döntést. Nem is tudom, lehet-e még tovább süllyesztni a nyomor felé az embereket. Hány család, ember élete válik kilátástalanná a létbizonytalanság, az éhezéstől való félelem miatt. S meddig lehet azt elviselni az embereknek… Egy ideig csak bírnak nélkülözni az emberek, de sokáig… nem mindenki bírja elviselni, s akkor születnek ilyen döntések.
Jó, hogy írtál erről, de sajnos, attól, hogy beszélünk róla, nem változik meg az a helyzet, ami előidézi a tragédiákat.
Jó az írásod.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Valóban, nagyon komoly gondokkal küzdenek az emberek, s előbb-utóbb nem látnak más kiutat, mint véget vetni az életüknek. Tudom, hogy attól, hogy mi itt beszélünk róla, attól nem fog semmi megváltozni, viszont felháborítónak tartom, hogy míg egyesek a létminimum alatt tengetik életüket, olykor az éhhalál küszöbén, mások dőzsölnek mindenféle jóban. Nagyon, de nagyon igazságtalanul van elosztva, minden, holott a Földünk, legalábbis még egyenlőre olyan javakban részesít bennünket, hogy akár mind a hét milliárdan szépen, gondok nélkül élhetnénk, csak egyenlően kellene elosztani, hát hiszen egyik ember sem különb a másiknál… csakis úgy maradhat ember…
Köszönlek szeretettel!
Ida
Bármilyen okból is lesz öngyilkos valaki, az biztos, hogy elvesztette az utolsó szalmaszálat is, melybe még megkapaszkodhatott volna, és ekkor már nem látja értelmét a küzdelemnek, de az életnek sem. Tetszett az írásod. Szeretettel Ibolya.
Örülök, hogy tetszett, kedves Ibolya. Köszönöm szépen.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
A probléma, amit itt elénk társz, nagyon összetett. Nem hiszem, hogy ember tud rá megoldást. Valójában minden ember ingerküszöbe más és más: ki többet bír el, ki kevesebbet. A megoldás azonban semmiképpen sem az öngyilkosság.
Az írásod nagyon jó, összeszedett, a téma ellenére is élvezetes olvasmány.
Szeretettel: Klári
Kedves Klári!
A probléma valóban sokrétű, lehetett volna még sorolni, de nem akartam "túlírni", unalmassá válni. Az emberek is különbözőek, ahogyan Te is írod, az ingerküszöb mindenkinél más és más. Az viszont tény, hogy újra az öngyilkosok országa lettünk, talán második helyen állunk Európában.
Örülök, hogy a téma ellenére is tetszett az írásom. Köszönöm, hogy olvastad.
Szeretettel
Ida