Amíg életben volt jóságos ura ketten éltek harmóniaszintű egyetértésben a tágas házban, amit valamikor a férje szülei építettek. Még csak apróbb, bagatell szóváltás sem történt soha közöttük. Rutkó úr reggel ágyba vitte a reggelit, majd felöltözött, és elindult munkába, míg a bejárati ajtóban szenvedélyesen ifjú asszonya meg nem csókolta mikor elment, és szintén romantikus csókban forrtak össze, mikor csak hazajött. Sokat beszélgettek – főként a szépirodalom gyöngyszemeiről, és elfeledtetett szépségeiről; szenvedélyes megszállottai lettek főként azon rég feledésbe merült, illetve ismeretlen, Anonymus szerzőknek, akik valamiért vagy az irodalom peremvidékére vonultak önkéntes száműzetésbe, vagy pedig csupán olyan jelentéktelennek gondolta a hivatásos kritika a velük való foglalatoskodást, hogy kikoptak hamar az emberi emlékezet kútfőjéből.
Rutkó úr el nem feledkezett, hogy a fontosabb ünnepnapokat, ilyenek voltak többek között, minden születés- és névnap, házassági évforduló, illetve a többi ünnep valamilyen apró csekélységgel ne örvendeztesse meg Klárika pedig mindent elkövetett, sőt, még annál többet is, hogy férje átmenti pesszimista, és búskomor lelkét lehetőleg mindig szivárványszínbe öltöztesse, és boldogítsa.
Sokszor elfigyelte, hogy bár valójában alig értett valamit a konyhakerti növénytermesztéshez, mégis Rutkó úrból vált a legfigyelmesebb, és leggondoskodóbb kertész, akit csak eddig megismerhetett.
– Édesem! Talán jobb volna, ha fölvennéd magadra a szalmakalapodat, mert a végén még napszúrást kapsz! – sokszor megesett, hogy hattyúkezecskéit úgy tördelte, mintha egyenesen szét akarná roppantani azt idegeskedéseiben.
– Kérlek, nagyon vigyázz magadra! – s addig el nem mozdult a konyhakert mellől, amíg ura be nem fejezte az aznapra betervezett palánták, és egyéb növények gondozását, ültetését, vagy akár permetezését.
A Rutkó portán bizony aligha látszhatott volna meg, hogy nincsen férfi a háznál; még ha kicsit esetlenül, és tapogatózva haladhatott is Rutkó úr a maga sokat olvasott gondolkodásával, és pallérozott, folyamatosan új dolgokban készenlétbe állított elméjével azért szépen kicsinosítgatta háza tájékát, hogy nyugodtan kiírhatta volna a háza elejére is: ,,Tiszta udvar, rendes ház!”
Klárika sem félt a munkától; egy kis falusi közösségből vetődött a fővárosba, ahol az emberek számára szentségnek számított a jól elvégzett munka, és mindennap úgy térhettek nyugvóra, hogy aznap is cselekedhettek valami lényegre törőt és fontosat.
Ha csirkét kellett vágni, vagy tehenet megfejni azt is könnyedén elvégezte volna, mint olyan hétköznapinak számító, rutin feladatokat, melyeket, ha vidéken cseperedik az ember könnyen megtanul.
Nem így Rutkó! Amikor valamelyik szomszédja nem volt rest és elkezdte neki pedzegetni, hogy szívesen látná valamelyik közelgő disznótoros mulatságán, akkor kellő, udvarias visszautasítással Rutkó mindig elhárította magától a kitüntető tisztet, hogy elsőként márthassa böllérkését a fiatal, és mázsás malac nyaki vénájába. Már ha csak meghallotta szegény malac halálsikolyát a hátán is borsódzni kezdett az isten hidege.
– De szívecském! Ne izgasd feleslegesen magadat! – estefelé bebújtak az ágyba, és ekkor a fiatalasszony nem győzött ura kedvére beszélni -, te is tudod drágám, hogy a többi szomszéd nem ismer úgy téged, mint én! Szerintem egy aranyember vagy, felbecsülhetetlen kincs! – Rutkó lelke mélyén nem különösebben szerette azt, ha nagyon sokat fényezik, és csinosítgatják képességeit, és egóját, mert így magának valónak, és arrogánsnak tetszhetett, de kétségtelen, hogy imádott feleségének mindig sikerült sikeresen felrántania benne a gyenge lábakon álldogáló önbizalmat, amire szüntelen szinte mindennap szüksége is volt!
– Jaj drágám, drága vagy, mint mindig! De felettébb nem kedvelem, ha a hátam mögött összesúgnak-búgnak az emberek, hogy: ,,Nézzétek csak! Már megint itt van az értelmiségis bájgúnár!” – kicsit megtörté vált ilyenkor a hangja, mint aki szándékosan sajnáltatni szerette volna magát, és ezt a nemes tulajdonságát szinte már olyan briliáns tökélyre fejlesztette, hogy kiélvezni minden önbizalomhiányos előnyét.
– Szerintem meg ne foglalkozz velük! Jobban jársz, mert így csupán önmagadat emészted! – Klárikának mindig volt egy-egy elmés, és bölcs tanácsa, amivel nem csupán megnyugtatta a fölborzolt, nem ritkán pattanásig feszült idegeket, de el is tudta altatni a másik félben a további kételkedő kételyeket, ami különösen jót tett az házasságuk szenvedélyének további megőrzésében.
A nyár csak nem akart elmúlni; pedig már jócskán benne jártak az őszben, és erősen közeledtek a tengeri fosztó októberhez, és még mindig olyan párásak, fülletegek voltak sokszor az éjszakák, hogy aludni is alig lehetett. Szinte gőzt köpült az egész világ.
Rutkó úr egy műszaki szakkönyv segítségével próbálta meg elsajátítani a kerítésfestés minden csínját-bínját; előbb rozsdakefével, melyen nem fekete, pamutszőrök borzolódtak, de sűrű, vashuzalok gondosan letisztogatta a kerítés egész felületéről a rozsdát, és az oxidáció kellemetlen melléktermékeit, valamint a megmaradt, régi festéktörmelékeket, majd ezt követte az alapozás. Előbb csak egy réteggel operált, majd amikor azt is szépen, egyenletes felvitte következhetett a többi festékréteg egyenletes ütemben való felvitele a vasból készült kerítésre.
A fiatalasszony pedig ott állt mellette, és szó nélkül abban segített amiben csak tudott. Ha például vonalról túlra ment a festék nem győzte biztatni, hogy neki már így is nagyon tetszik az adott színösszeállítást, és hogy nagyon büszke rá, ha pedig az alapok nem stimmeltek azt felelte, hogyha megszárad a festék legfeljebb majd még egyszer átkenik, meg hogy nem olyan nagy dolog!
Ahogy Rutkó a kerítésen ügyeskedett észre se vette, hogy a fiatalasszony mintha lépre menne, orvul hátulról átfogja úszógumis derekát. Olyan gyöngéden, és megértő óvatossággal ért hozzá, hogy Rutkó először csak azt hitte, hogy rászállt valamilyen aprócska bogár a derekára, és az most ott jól érzi magát:
– Hogy az én kis mackóm, már most milyen ügyes! Nahát! Elismerésem! Nagyon büszke vagyok rád! – s megadóan megcsókolta férje enyhén festékpöttyös orrát, majd száját.
– Köszönöm kincsem! Ez igazán nagyon jólesik! – folytatta a megkezdett munkáját, mert az aznapi meteorológiai előrejelzés sem kecsegtetett semmi jóval; tekintettel estefelére erős, heves zivatarokat jósoltak, és most legalább előnyösen tesztelhették a gyorsan száradó festék garanciáját.
– Szívem, mindig aranyos vagy, de ezt minél előbb be kéne fejezni, mert gyülekeznek a fellegek!
A fiatalasszonynak mindig imponált, ha egy férfi tudja mi a dolga, és helyén van a szíve. Megfogta ő is a számára kikészített ecsetet és továbbra is dolgozott; gyönyörű, szalmaláng haját előnyös kontyba fonta, és egy helyes kis kendő alá rejtette, amit bátran összefestékezhetett.
A kellemetlenkedő viharra sem kellett olyan sokat várakozni; hirtelen, és váratlan orvgyilkos mozdulatokkal cserkészte be védtelenül hagyott áldozatait, és bőséges jégáldást is ígért. Az ég egyszerre csak elkomorult, és olyan sötét lett hirtelen, mintha az ember egy végtelen, fekete lyukmederbe zuhant volna teljesen vakon, és láthatatlanul. Úgy recsegett, ropogott a horizont alja, mintha haraguvék a magasságból valaki, akit az emberek megsértettek…
– Talán jobb lesz, ha sietünk drágám, mert már a nyakunkon van a vihar! – azzal olyan gyorsan kezdte bemázolni a megmaradt kerítés vasoszlopait amilyen gyorsan csak tudta; ő is tudta, hogy most már kevésbé számíthat előnyös esztétikára, és szépségre munkáját illetően, mert itt már mindketten a túlélésre játszanak.
– Drágám! Szerintem hagyjuk a fenébe, míg elvonul a vihar! – így az asszony -, ezzel csak saját magunknak ártunk! Rutkó úrnak viszont megvolt a megint csak imponáló, és előnyös tulajdonsága, hogy sohasem szeretet félbehagyott dolgokat maga után hagyni. Így hát tovább folytatta a munkát.
Az ég pedig egyre kellemetlenkedőbb villámpörölyökkel bombázta őket, és amikor végleg bemérgesedett már jégesőt is zúdított rájuk.
Már csak az utolsó simítás volt hátra: mindketten tudták és megérezték a pillanat ünnepi súlyát, melyben létrehozhatnak valamit egyedit, és talán kivételeset is, mely egyedül csak rájuk jellemző!
– Végre kész! – adta ki a parancsot a férj. – Most aztán futás be a házba, mielőtt még komolyabb bajunk történik.
A komolyabb bajra nem kellett sokáig várakozniuk; másnap Rutkó heves hányingerre, és fojtogató szívszorításra ébred, már kora hajnalban; úgy érezte magát, mintha egy egész megvadult elefántcsorda döngetne végig mellkasán, és heves légszomj is környékezte, de ifjú feleségének már nem mert róla szólni, hiszen olyan édesdeden aludta békés álmait.
Még szerencse, hogy a fiatalasszony éber alvó volt, és azt is meghallotta, ha egy tű leesik valahonnét.
– Szívem… drágám… mi a baj?! – félelem költözött a hangjába, de tudta azt, hogy ebben a pillanatban főleg muszáj erősnek, és szilárdnak maradnia. – Mi a baj, életem???
– Jaj… drága… nem… nem kapok… levegőt! – fején szabályosan megdagadtak az erek, és előbb fullasztóan vörös, majd mély lila színárnyalatot öltött a feje, amiből arra lehetett következtetni, hogy ennek az embernek fájdalma van, és mélyen szenved.
– Máris hívom az orvost! – amilyen gyorsan csak tudott kikelt az ágyból. Most még az sem különösebben érdekelte, hogy jóformán csak egy fehér pongyola takarta gyönyörű testét, hiszen olyan fülleteg volt az idő. Berohant a nappaliba, fölkapta a kagylót és riasztotta a mentőket, akik fél óra után tudtak csak megérkezni. Már nem emlékezett, hogy autóvezetési tanfolyamon-e, vagy másutt tanulhatta az elsősegélynyújtás módszereit, és az újraélesztési praktikákat, de most egyszerre agya kitisztult, és világosan látta maga előtt a rá váró feladatokat, összefüggéseket.
Lefektette férjét a padlóra; nehezen ment, mert az ő alig hatvankét kilójához egy száz kilós embert mozgatni, és vonszolni, még mindig nagyon nehezen ment, mintha egy sirálynak kellett volna egy vízilovat istápolnia. Mégis az a fajta emberi gerinces tartás, ami ebbe a törékenységre szabott, gyönyörű, és karcsú asszonyban ezekben a sorsdöntő percekben megszületett igazán dicsértet érdemel. Egymaga fektette fel a díványra, és igyekezett mesterséges légzésben részesíteni az orrán keresztül, amíg a mentők meg nem érkeznek.
A legnagyobb csúcsforgalommal rendszerint mindig az a baj, hogy az ember sohasem tud megfelelő időpontot mondani arra vonatkozólag, hogy mikor érkezik meg pontosan az adott helyszínre, a körülbelüli időpontokat pedig rendszerint senki sem tartja be.
6 hozzászólás
Remek írás volt. Élvezetesen ecsetelted ennek a párnak az egymás iránti végtelen szeretetét. Viszont még olvastam volna. Jó lett volna tudni, hogy a ha késéssel is, de idejében érkeztek-e meg a mentők, akikre mindent lehet mondani csak azt nem, hogy szándékosan haladnak lassan. Le a kalapom előttük, jönnek, mint a szélvész, gyakorta még össze se lehet csomagolni a beteg legfontosabb holmijait már ott vannak és teszik a dolguk.
Nos, a lényeg az, hogy örömmel vettem volna, ha kiderül, hogy a derék menyecske áldozatos lélegeztetése nem volt hiába való.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Norbert,
léleksimogató a novellád. Minden házaspár ihletődhetne belőle .:)
A nyitott véget képzeletbe széppé alakítottam.
Mély elismeréssel gratulálok és köszönöm az élményt.
M.
Kedves Napfény! Köszönöm, ha tetszett! Kellemes napot!
Kedves Rita! Nagyon Köszönöm! Kellemes napot!
Kedves Norbi!
Nem köszönetet, hanem választ szeretettem volna kapni. Kérlek, hogy tedd meg!
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita! Sajnos a mentők – mint azt már megszokhattuk kis hazánkban -, rendre késve érkeznek, és egy szívinfarktusnál bizony nem babra megy a játék, mert másodpercek töredékei alatt szükséges dönteni.