Ültünk a kávézóban Annabellel, és az első percekben egy rakás mulattató dolog járt a fejemben. Meg persze melankolikus és bágyasztó is. Abban teljesen biztos voltam, hogy én ettől a fiatal nőtől, aki simán a lányom lehetne, a világon semmit nem akarok. Mármint semmi olyasmit, ami kívül esik az író-olvasó találkozó határain.
Emlékszem, majdnem felnevettem, amikor szóba került a regényeimen következetesen végighúzódó erotikus vonal… Édesem, ha tudnád! Ha csak halvány fogalmad lenne róla, hogy lassan két éve aszexuális vagyok!
Igen, addigra már teljesen megbarátkoztam a gondolattal. Nem mondhatnám, hogy volt egy nevezetes nap, amikor letaglózó erővel tört rám ez az egész felismerés. Talán azért, mert a dudvaként burjánzó krónikus betegségeimre szedett gyógyszerek szép lassan vették el a nemi vágyaimat. Magas vérnyomás, cukorbetegség, pajzsmirigy-problémák, anyagcsere-zavarok, miegyéb, és az ember egyszer csak megszokja, hogy már nincs hajnali merevedése, már nem nagyon nézi meg a nőket az utcán, untatják a legvadabb pornófilmek is, és eljön az idő, amikor ebbe az egészbe beletörődik.
Nekem már csak azért is könnyű volt ez az átmenet, mert az előtte lévő három évtizedet úgy faltam végig, mint amikor egy édesszájú ember szabadul be egy cukrászdába, és mindent megrendel, ami csak az étlapon szerepel. Persze ez akár ellentmondásos is lehetne, hiszen éppen egy ilyen előélet sejtethetné azt, hogy iszonyú nehéz lesz a lemondás, de nem. Úgy estem túl rajta, mint amikor egy kiskamasz srác előbb-utóbb letesz arról, hogy kisautókat gyűjtsön, vagy híres sportolók rajongói kártyáit, hiszen ő már felnőtt, és bár szeretettel tekint vissza a gyűjteményére, már nem fáj a szíve egyik darabért sem.
Talán túl sokat időztem most a saját aszexualitásom fölött, pedig azon a varázslatos estén csupán néhány gondolat volt, ami ebben a tárgykörben átsuhant az agyamon. Sem időm, sem indíttatásom nem lett volna ezzel foglalkozni, mert Annabel egész lénye csakhamar úgy telepedett rá minden érzésemre és minden ideámra, hogy olyat elképzelni sem lehet. Ugyanis olyan párbeszédek zajlottak le közöttünk, amelyek során jómagam egész lényemben és alapvetően voltam kénytelen átértékelni mindent, amit addig a földi létezésről vallottam.
Mi, írók gyakran küszködünk a párbeszédekkel. Két vagy több szereplőt kell rendszeresen olyan helyzetben ábrázolnunk, amikor beszélgetnek egymással, és alapvető elvárás, hogy ezek a diskurzusok érdekesek, lebilincselőek, informatívak és szórakoztatóak legyenek. Vagy drámaiak, vészjóslók és feszültségkeltők. Ilyenkor a legnehezebb feladat kitalálni, hogy vajon egy éles, valódi helyzetben mit mondana egyik figura a másiknak.
Amikor jó passzban van az ember, akkor a párbeszédek is jól sikerülnek. Ha jön az ihlet, akkor semmibe sem kerül belehelyezkedni egy-egy figura szerepébe, és ilyenkor szinte maguktól beszélnek az elképzelt regényalakok. De ez meglehetősen ritka, és nagyon megbecsüli az író ezt a kivételes állapotot.
Annabellel minden perc kivételes állapot volt. Vele nem létezett unalmas párbeszéd. Mindig, minden szavára oda kellett figyelni. És ez nem csupán annyit tesz, hogy szerfölött fantáziadús és szellemes társalgó volt. Vagy hogy szórakoztató és ellenállhatatlan. A szó legnemesebb értelmében egy csodalény volt. Egy megismételhetetlen és utánozhatatlan csodalény, akivel kapcsolatban nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy nekem teremtette őt az Isten.
Mielőtt félreértés keletkezne, meg kell magyaráznom, hogy Annabel csak számomra volt az, ami. Egy kisvárosi cipőfelsőrész-készítő, vagy mondjuk egy fényes egyenruhájú koronaőr számára sem lett volna az. De akár mérnököt, tanárt, feltalálót, agysebészt is említhetnék. Nem ez a lényeg. Sőt, az írótársaim neveit is sorolhatnám, Annabel senki más számára nem lett volna az, aki nekem volt. Azonnal, az első estén. Az ember, aki hozzám legjobban illik. A lelkem másik fele. A tágas világmindenségben az az atomhalmaz, aki csakis az én atomhalmazaimmal alkothat egy párt.
És hogy milyen érzés minderre rájönni egy jelentéktelen kis kávézó asztala mellett, néhány óra után? Hát nem egyszerű. Boldogító, letaglózó és riasztó. Az ember elmerül valami zselés, szirupos jó érzésben, és próbál minden percet kiélvezni, közben pedig tisztában van vele, hogy ez az imádott jó csak átmeneti állapot. Nem az övé, nem is jár neki talán, örüljön, hogy egyáltalán ennyit érdemelt. Egyetlen találkozást.
1 hozzászólás
“Az ember elmerül valami zselés, szirupos jó érzésben, és próbál minden percet kiélvezni, közben pedig tisztában van vele, hogy ez az imádott jó csak átmeneti állapot.”
Nem biztos.
Szeretettel: Rita