2.
Olaf felszínre bukott és csak remélte, hogy jó helyre érkezett. Egy barlangban volt, mindenhol üregek, járatok. Hallotta, hogy a víz valahol a feje felett partot mos. Egy cső alakú üregben úszott idáig. Kikecmergett a partra.
Egy magas, vékony nő lépett elő kecsesen. Mosolygott. Mögötte valahol fáklya égett és ott hevert a nő fegyvere.
– Amélia! – kiáltott fel Olaf, és felhúzta magát a partra.
– Olaf… – szólt a lány kimérten, és megölelte. – Sokáig tartott, míg ideértél.
– Többiek?
– Nem tudok semmit róluk.
– Én sem. – mondta lemondóan Olaf, de remélte, hogy nincs semmi bajuk a srácoknak, talán a legkeményebb sors edzette meg őket. Majd mosolyogva hozzátette: – Te mivel jöttél?
– Én? Nem volt nehéz. Te az egész börtön figyelmét magadra terelted a hibáddal. – a hang olyan kellemes, és dallamos volt, hogy a kemény, harcos Olaf halhatatlan lelke egy pillanatra megfagyott.
Szerelmes volt a nőbe. És most is megigézve bámult rá, csodálta egész lényét, a barna csizmától a kecses lábán át a térdig érő, szinte áttetsző ruháját is beleértve, amin most is, mint mindig hosszú gyöngysorok lógtak, amit szivárványból is fűzhettek, kezén karkötők tömkelege. És az arca… annyira tökéletes, annyira szép volt. Homlokán is gyöngysor belefűzve a hajába, és elveszve benne, hogy átadja a gyönyörködtetés szerepét a hosszú fekete hajnak, ami leomlott a hátán, és amit most az ismerős gesztusával hátrasepert.
– El kell innen tűnnünk, nem időzhetünk soká, mert percek kérdése, hogy ránk találjanak. – Olaf kizökkent a csodálatból, kutya módjára megrázta magát, kézen fogta a lányt, és futottak a barlang kifürkészhetetlen járataiba, egyre mélyebbre.
Robbanás hallatszott, majd újabb. Égető hőség zúgott el Olaf és Amélia mellett; ijedten néztek egymásra. Szóval rájuk találtak.
– Hogy csinálják? – vette halkabbra hangját Olaf futás közben.
– A karunkban lévő chip. – válaszolta Amélia röviden.
Hát persze! – gondolta Olaf. Mióta megszületett, chippel él, a személyazonossága sosem volt titok, sosem tudott elbújni, mindig menekülnie kellett, de hát ő ezt nagyon jól tudta már akkor is, mikor a bűn szakmáját választotta magának. Hirtelen eszébe jutott valami, és mikor a lányra nézett, tudta, hogy ő is ugyanarra gondol. Megálltak, szétnéztek, és Amélia félelemmel szólt oda neki:
– Csináld meg nekem. Én magamnak nem tudnám.
És Olaf leült a barlang hideg kövére. Intett a lánynak, aki már mellette is gubbasztott.
Pár perc múlva már rohantak tovább. A járatok kezdtek szűkebbé válni, és meredekebbé. Nehezen haladtak, mert négykézláb másztak. Hirtelen az út véget ért.
– A kürtőn át kell folytatnunk az utat. – mondta a nő, hangja visszhangot vert a természetes kémény hideg falán.
Kinyújtóztatta végtagjait, és fel is ugrott. Olaf lábát véresre karistolták a kövek, míg ideért, most még nehezebb dolga lesz a kiálló, hegyes darabokkal. Nézett a lány után, és leseperte az arcáról a lány után lehulló törmeléket, majd ő is felkapaszkodott. Egy ideig másztak, Amélia meg is csúszott egyszer, de még időben sikerült megkapaszkodnia.
Már jó ideje másztak, mikor az út ismét kilencven fokos fordulatot vett, fel kellett kapaszkodniuk, hogy ismét vízszintes úton menjenek. Aztán hirtelen:
– Fényt látok. – suttogta Amélia, és megvárta, hogy a férfi beérje. Itt az üreg magassága két méteres volt, széltében meg elfért három ember. – Ott a kijárat.
– Üljünk le gondolkodni. – suttogta Olaf is, és így is tettek.
– Zsákutcában vagyunk, úgy érzem. A szigeten és a barlangrendszerben is keresnek minket. Nem tudunk észrevétlenül kijutni innen.
Kínos csönd következett, amit egy elzúgó repülő tört meg. Majd a hátuk mögül újabb robbanás hallatszott, és ismét a szél, ezúttal sokkal forróbban és sokkal sebesebben.
– Induljunk el, – Olaf agya sebesen járt – és menet közben kitaláljuk, mi tévők legyünk.
– Úgy érted, menekülés közben…? – gúnyolódott a nő, de Olaf már fel is tápászkodott, kézen fogta a lányt, és a kijárat felé húzta.
A barlang nyílását takaró indák és lefolyó füvek közül kikukucskált. Nem erre számított. Azt hitte, katonák fognak masírozni mindenhol, és talpalatnyi terület sem lesz, ahol ők észrevétlenek maradnak. Ezzel szemben mindössze két repülő keringett, pásztázó fénycsóvákkal vizsgálva a szigetet. Olaf nevetett egyet – halkan -, és futni kezdett a nővel fától fáig, fától bokorig, és bokortól árokszerű mélyedésekbe vetette magukat.
– Hova megyünk ezután? – kérdezte Olaf izgatottan.
– Előbb jussunk ki innen.
– De merre fussunk?!
– Amikor két hónapja repülővel hoztak, láttam egy halászviskót. Laknak benne, segítséget kérhetünk, mert más nincs ezen a szigeten, csak fa, meg fű, meg torzszülött lények. – majd ránézett Olafra, és hozzátette: – Északkelet.
Olaf kézen fogta a nőt, és futottak tovább az előbbivel hasonló taktikával.
Hirtelen megálltak, és levegőt is alig mertek venni. Beszélgetést hallottak. Közelebb kúsztak hallgatózni.
– Te figyeld az eget! – mutogatta a nő.
Olaf bólintott, és úgy tett. Közben Amélia jobban megnézte a hang forrását. Három katona beszélgetett a földön fekvő harcigép mellett, fegyvereiket töltötték, és műszaki hibáról panaszkodtak.
– Hárman vannak. Az egyik pilóta, fegyvertelen, de hőérzékelő távcső van nála. Egy apró nesz, belenéz, és megvagyunk. A másik kettőnél közepes méretű puska, hat töltényt töltöttek.
Olaf felült, gyors pillantást vetett rájuk, majd visszafeküdt, és ismét az ég felé nézett.
– Van még egy, hátul. A dolgát végzi. – suttogta. – Azt orvul elintézem. Te kilövöd a két fegyverest, én meg addig a pilóta háta mögé osonok. Az ő részükről ne dördüljön lövés, mert nem tudjuk, mekkora hangzavart csap. A te fegyvered gyors és halk.
– A pilótának se maradjon ideje segítséget hívni. – suttogta vissza Amélia, majd sietve hozzátette; – Figyeljük az eget is!
Mindketten bólintottak, majd Olaf elindult megkerülni a tisztást fától fáig…
Odaért a férfihoz, aki a fölön elnyúlva feküdt. Összeráncolta szemöldökét, összezavarodott. Felé hajolt – nem élt már. Valaki – esetleg valami – megölte; kirázta a hideg. Szétnézett. Pár másodpercig hallgatózott, szimatolt; semmit nem hallott, csak a közeli tengerparton a hullámok játékát. Elvette a férfi fegyverét, és egy tükröt, hogy jelet adjon Améliának.
Ebben a pillanatban három halálsikoly hangzott föl halkan, egy profi orgyilkos keze által – talán. Olaf most már tényleg nem értette, mi folyik itt, s ezt mindet tetőzte, hogy Amélia a túlsó végről beszalad a repülőhöz. Aztán megértette.
Mosolyogva lépett ki a bokrok közül. A nő után ő is megölelte a titokzatos gyilkost.
– Kolen… – suttogták szinte egyszerre.
Nem hitték el, hogy tényleg itt van. Pedig itt állt teljes valójában. A zöld nadrágjában, fekete bakanccsal, meztelen felsőtesttel, mint mindig, amit tetoválások borítottak, ősi kínai motívumok, mert erőt adtak – mondta mindig Kolen. Szablyája már a tokban pihent. Pofi orgyilkos.
– Vegyétek fel a ruháikat. – adott kurta utasítást apró mosollyal a szája szélén. – Repülővel megyünk.
– Elromlott. – szólt a nő, majd fel is szállt a vezetőfülkébe, a baj forrását keresve.
A két férfi a katonák zsebeit kezdte el kipakolni, főként fegyvereket, és személyes tárgyakat találtak. Egy üres hűtődobozba dobálták őket. Aztán felvették a ruháikat, a sajátjukat is a dobozba hajítva.
– Elszakadt egy cső, amin keresztül szivárgott az üzemanyag. A gép kényszerleszállást követelt. Ezt találtam. – szólt Amélia, és egy fém bumerángot adott Kolen kezébe, amin fűrészszerű fogak voltak. – Gratulálok. De lehetnél elővigyázatosabb.
Kolen egy mosollyal válaszolt.
Felültek a gépre, és Amélia elfoglalta a pilóta helyét. Olaf leült mellé, Kolen meg a hátuk mögé. Pár pillanatig ültek csendben, majd Kolen megszólalt:
– Leszter halott. – majd rövid szünet után folytatta. – A baj csak az, hogy ha elhagyjuk a szigetet, az gyanús lenne, egyből tudnák, hogy valami nincsen rendben.
– Hát akkor szólunk nekik, hogy elhagyjuk. – mondta Olaf mosolyogva, és a másik kettő nagy megdöbbenésére már nyúlt is a fedélzeti telefon után. – Sólyom kettő jelentkezik. – szólt bele, és pár pillanat után jött is a válasz.
– Az egyes gép még mindig a földön? Mi ez a hülyeség?
– Vicceltem csak. – válaszolt Olaf. Kezdte azt gondolni, hogy ez rossz ötlet volt. – A műszaki hibát kijavítottuk, az egyik katona hangokat hallott a tenger felől. Engedélyt kérek megnézni.
– Engedélyt megadom. Ha találtak valamit, szóljon! – és a kapcsolat megszakadt.
– Uhhh… – mondta Olaf megkönnyebbülten, majd nevetett. – Irány valamerre.
Olaf ismét szeme előtt látta a térképet. Északkelet fele, repülővel talán négy óra. Egy kikötőváros, Vutar. Meg is osztotta társaival.
– Nem rossz választás, de nem is jó. Hemzseg a zsebtolvajoktól, a pénzes kereskedőktől, meg a katonáktól.
2 hozzászólás
Tetszik a történet, jól fogalmazol, de néhol hiányzik a vessző. Néhol másképp szerkeszteném a mondatot, de ez szubjektív.
=) köszönöm! minden hagy maga után kivetnivalót, semmi sem lehet tökéletes.