Végül

Először a gyűlölet fészkelte bele magát az agyába. Gyűlölt mindent, és mindenkit. Mert ők maradnak, ő pedig el fog menni. Hiába nem akar. Mennie kell. Erre figyelmeztette torkában a vér fémes íze minden köhögőroham után.
Aztán a kérdések jöttek. A megválaszolatlan, hiábavaló kérdések. Miért én? Miért éppen én? Mit vétettem? Mit tettem rosszul, másként, mint ahogy kellett volna?
Aztán egyszerre rádöbbent, hogy múlik az idő. És őneki még annyi terve, annyi befejezetlen munkája van. Lázas tevékenységbe kezdett, de a kapkodás csak arra volt jó, hogy újra rádöbbenjen: már nincs idő. Zokogva kuporgott szobája közepén, körülötte papírok. Megkezdett, be nem fejezett írások. Rajzok, vázlatok. Egy ház terve. Álmai háza. A soha el nem készülő nappali francia ablakán keresztül a kertbe lehet lépni. Ahova soha senki nem fogja elültetni a rózsafákat. Senki nem fogja beszívni a babér bokor nehéz, fűszeres illatát. A fehérnek álmodott falon festmények. És könyvek. A poros szagú, agyonlapozott, agyon-szeretett könyvek. Gondolatban végigfuttatta ujját a katalóguson: hány regényt nem olvasott még el, mennyi lexikon marad lapozatlan. Sok. Túl sok. És már nincs idő az olvasásra.
Arra gondolt, hogy meg kellene gyűlöltetnie magát. Könnyebben elfelejtik azt, akit nem szeretnek. Könnyebb elviselni annak a hiányát, aki nem hiányzik. Idegesen felnevetett. Miért is gondolom, hogy szeretnek? Hogy szükség van magamra haragítani a mellettem lévőket.
A nevetéstől újra köhögnie kellett. Nehézkesen felállt. Akkor mozgott ilyen sután, erőtlenül, mikor a fiát készült világra hozni. Válogatni kezdett kezdett a ruhák között. A régieket, a kedveseket kereste. Pár hónapja még boldog lett volna, hogy beléjük fér. Ma elkeserítette a bájtalan lötyögés. Új ruha kellene – gondolta, aztán legyintett. Minek. Már arra sincs idő. Meg egyébként is. Oda, jó lesz a sikk nélküli, bővé vált kis fekete is.