Ködös reggelen szálltam hajóra,
Gyászban indultam a viharos útra.
Anyám lelke a túlsó partról nézte,
Merre kanyarog hajóm füstje.
Ágyúk dörögtek, s míg égett a világ,
Páncélhajóm az árral úszott tovább.
Útitársaim: a szeretet, a fény,
Aggódás, fájdalom, öröm és remény.
Együtt éljük meg a nagy ÁTUTAZÁST,
Az idő tarsolyából ránk mért változást.
Színes naplemente a vizet beragyogja,
Csendes a tenger, hajómat ringatja.
Lelkem dallal tele, én lantom pengetem,
Míg öreg hajómmal a partot elérem.
2 hozzászólás
Szépek a természeti képeid.
Kedves Katalin
Valóban nagyo szépek a természeti képek.Engem viszont a mondandó ami megfogott.A melankolikus lírai leírás, mi a rejtéjes utat, és a fájdalmat tükrözi…Álomszerű, még is valós! Egy ilyen úton, valóban két utitárs lehet a leg megfelelőbb, az öröm, és a szeretet.
Nagyon tetszett!
Szeretettel:Kriszti