Leszegi fejét e fene-nagy,
Vérfoltos, szürke fenevad,
És ködös sorsom földjét marva
Bök felém dühöt ellő szarva.
Gigászi testét homály fedi,
Rút lelkét csupán ez illeti,
Míg vérem szája szélén csorog,
És gyomra mégis tovább korog…
Mert éjbefröccsenő halvány lét
Futja zuhanva örök telét,
És akárhogy bömbölt örökkön,
Hogy kússzak már tovább, de rögtön:
Évekig tartott, míg elértem;
Meg kellett élnem, hogy nem értem
El semmit, sehová nem jutok,
És folyton csak egyhelyben futok:
Így üvöltése világig ért,
És én mégis hajtottam a vért…
Hisz tudtam, vége lesz mindennek,
S miktől féltem, szétrebbennek
Az út szelében, gyomra porában.
S mind, mit álmodtam korábban,
Egy perc alatt semmivé rohad,
És a semmi magába fogad.
Én is egy kép leszek az égen.
Üvöltve, csakúgy, mint oly’ régen
Őrült álmaim legjobbika:
A világfaló Taurus-bika.
3 hozzászólás
Kedves Rawelli!
Többször olvastam ma el verseidet, s bizonyára ismételni fogom szavaimat!
Álltalában magamban olvasom a verseket, de soraid, s gondolataid hangosan kívánkoznak életre kelni… Újra és újra!
Tökéletes, ahogyan szövöd a szavakat, a gondolatokat!
Köszönöm, hogy olvashatlak, Szeretettel: Falevél!
Kedves Falevél,
nagyon köszönöm a biztatást, ha tetszett, már megérte megírni a verset 🙂
rawelli
Eszméletlen:D:D:D Ez a vers már túllépi az "amatőr" kategóriát. Ritkán adok ötöst, de erre most fogok:) Emelem előtted lovagló sisakom!