Belopódzik a holdfény
mélybe zuhanó arcodra,
lassú tánccal hozzám ér
tested ízének bársonya.
Álomport hint ránk az éj,
lelked zsebébe rejtezem,
önzetlen ölelését
boldogságomhoz hímezem.
Forró lélegzetedet
könnyezve magamba vésem,
ami már neked nem kell,
az táplál gyógyítva engem.
8 hozzászólás
Szép vers kedves Andika és ha az az ajándék a szerelem, kivánom, hogy örökre nálad maradjon.
Üdv: József
Köszönöm Szhemi, és hiszem, hogy úgy lesz! 🙂
Jó-jó, de azért nekem a címe a legmegragadóbb. Üdv, Poppy
Köszönöm, hogy benéztél hozzám! 🙂
Kedves Andika!
Versed nyagyon selymes, gönyörű, nyugodtan mondhatom magávalragadó versed.
Örülük, hogy örülsz és hogy sok örömet szerzel másoknak is.
Már a cím is költői!
Gratulálok!
Üdvözlettel: Metal Koala
Igazán megtisztelőek szavaid, köszönöm szépen.
Megint az a fínom, könnyű fátyol,
ami bár picit takar, így még jobban elvarázsol….
Örülök, hogy így érzed, kedves Dóra! Köszönöm!