Áll egy szálfa egymagában,
messzire néz a világba.
Ám magas hegy áll útjában,
így a tájból mást nem láthat.
Haragosan szól a hegyhez:
menj már odébb, nincs rád kedvem!
Láthatnék tán embereket,
városokat, szép kerteket.
Válaszolt a hegy szelíden:
nem mehetek, lábam nincsen.
Ide teremtett az Isten,
itt születtem, itt a helyem.
Jegyezd hát meg, szépen kérlek,
a város téged nem éltet!
Itt a természet lágy öle,
ez való neked és nekem!
5 hozzászólás
Keeves Magdi!
Nagyon jó gondolatok az emberi sorsról-unkról!
Ott kell megállni a helyünket ahova a sors helyet adott!
…sokáig,nagyon sokáig ez volt az alapja a kiegyensúlyozott
életnek,az elfogadása a ´kiszabottnak´,annak amit mindenkinek
meg kellett tenni…
…ma néha a hegynek is el kell mennieaz útból…
meddig jutunk egy ilyen felfogásal,azt csak sok sok
´idomulás´után tudjuk meg
…habár érzhetö az eredmény!
Szeretettel gratulálok:sailor
Köszönöm Kedves Sailor, minden szavad igaz!
Szeretettel: Magdi
elnézést a hibákért
kidobott a rendszer és siettem!
Örülök,hogy mégis átjött másodszor!
Kedves Magdi!
Remek gondolatot fogtál meg és nagyon profin vezetted végig a versben. Beszédes, szinte párbeszédes megszemélyesítés. Jó a konklúzió.
Tetszett ez a jól megkomponált alkotásod.
Szeretettel
Zoli
Köszönöm Kedves Zoli! Örülök, hogy nálam jártál, nagyon jól esnek szavaid.
Szeretettel: Magdi