1.
Meghemperegtem minden vágyba lent,
Mi földi élet nyújthatta öröm,
Fellobbanva megannyi tűzkörön,
S mégsem leltem vakító végtelent…
Vágyaim s a teljesség mást jelent
Az útvesztőbe csábító ködön,
Ösvényre leltem: ébren őrködöm
Zabolázni lelkem, a féktelent…
Illannak gyengéd ábránd-párlatok,
Kristályos való, mit a vágy remél…
Hosszú tél után lassan olvadok,
Halkabban szólnak elfagyott dalok,
Fagyos húrokon játszik még e tél,
S lant lett a lelkem, min a szél zenél.
2.
S lant lett a lelkem, min a szél zenél
Lírába olvadt, lázas éneket,
S lírai-lenge hangokkal neked
Küldeném, mit dúdol lantján a szél…
Lázadó, hangos szívem így henyél
Kandalló-meleg zsongító telet,
Lelkünkbe lopózzon a kikelet,
Zöldülő reményt üdvözítenél,
Tavaszunk adta rügybontó kegyet:
Megannyi hajtásnak bimbója kél,
Zsenge ágak, hogy vázádba tegyed,
Álmaidból bontanak csak rügyet
S valóság helyett vágyat nemzenél:
Ezért veszett el, ami bennem él.
3.
Ezért veszett el, ami bennem él,
Vagy mélységekbe bukón elmerül
S a lélek alatt lappang ékszerül
Mit máskor büszke vággyal fénylenél…
De néha még a mélyem tudni vél
Titkokat, mely mind múlttá lényegül,
Bennem kering lázadó véremül,
S lüktetve izzik, forrong itt e vér…
Keresnék ösvényt, mindig másikat,
Kövezetlen utakat, jeltelent,
De örök-makacs vakságom miatt
Lényegem néha eltéved, riad,
Medréből siklott, téves útra ment
Kemény hitem, s tudásom is, a szent.
4.
Kemény hitem, s tudásom is, a szent
Szavak között elveszett, múlni kész,
Megmaradt bennem hitetlen-merész
Lázadásom, s elveszett bent a rend…
A régi-ósdi egység tönkrement,
Széthullni kész szilánkra rész a rész,
S kaleidoszkóp-kristályokra néz
Sóvárgó szemünk, s lelne színtelent…
Annyi évből barázdát szántanál,
Zárvány-börtönbe forrnád a jelent…
A számadás, végső, majd megtalál:
Az elsietett, korai halál:
A tudat és a lélek ölre ment…
Most életem elfirkált pergament.
5.
Most életem elfirkált pergament,
Megsárgult, gyűrött, elhasznált papír,
Melyre tévelygő, hitvesztett pap ír
Kegyelmet kérő zsoltár-éneket…
Mily magasztos, felszentelt lény lehet,
Kit úgy olvaszt majdan magába sír,
Hogy tűri, mit parányi bűne bír:
Eredendő, öröklött vétkeket…
Ha ős-hitem eretnek hitbe hull,
Hol a hegyekről prédikált kevély
Szavak, igék vezetnek álnokul,
Az édenekre poklok árnya hull,
És olyan létirányba tart a mély,
Amerre egy ünnepnapon sekély…
6.
Amelyre egy ünnepnapon sekély
Apályt hoz, mit tegnap vonzott a Hold,
Az a tó szeszélyes, magába old
Napsütötte vágyakat, míg az éj
Leplezi sátrával, ha tükre mély,
Átláthatatlan, mégis áthatolt
Rajt’ a vágy, borongó Múzsát kiolt
Valami újult, szárnyaló erély…
Arcoddal lágyan mégis eltelek,
Kézen fog felfakadó remény,
Lelkem hallgatag, némán elmereng,
Álmatlan éjt váltanak reggelek,
Legyen tanú e frissült költemény:
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély.
7.
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély,
Játszott kacagva könnyed hangszeren,
Hangjain érett, tiszta vágy terem,
S kiteljesedni, vágyba szőtt esély…
Megannyi forró titkot rejt a kéj,
Mi dalból árad zsongó éjjelen,
Repülve felkap ringó-rímesen
Az elvarázsolt, óda-léptű éj…
A lelkem lett az álmok otthona,
A ringatózó, kábult képzelet,
Reménytelin nem hittem el soha,
Hogy pirkadásig tart az új csoda,
De felkúszott a nap a völgy felett,
És az egésznek titka tönkrement.
8.
És az egésznek titka tönkrement,
Az éjszakával együtt hullt alá
Dalom, mely csodám ébren tartaná,
S óvná vágyam rossz szellemek felett…
Hiába kértem őriző jelet,
Hangolódni engedjen újra rá:
Dallamra, mely magányom oldaná,
S nincstelenbe fúlt lelkem vértje lett…
Változni félek, fájok, szédülök:
Éveimet félelmem szedte szét,
S ez értelmetlen nihil mélybe lök,
Emlékek, évek nélkül itt ülök
Hallgatni régmúlt elfáradt neszét,
Járhattam volna egykor fénybe, szép…
9.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
Könnyed léptű, karcsú ifjú angyal,
Kerteket terítve üde langgyal
Újrafesteném tűzrózsák színét…
Vagy égnek részegítő kékjeként
Olvadásom játszadozna faggyal,
Vagy sugaram simító aranydal,
Felhőt ringatnék, selymesen ledért…
Őrizők, tüzektől árnyaljatok,
Ha lelkem majd messzi légbe téved
S csábító magasba szárnyalhatok,
Hol Mennyet érnek magaslatok,
Tiszta csúcs, hol felhő szerteszéled:
Ormon dalolva téged, tiszta élet!
10.
Ormon dalolva téged, tiszta élet,
„Hélas”-t kiáltva boldog-áradón,
Csodát lelni megannyi szűzi szón,
Mely mindörökké az Édené lett…
Ártatlanság kertje újraéled,
A lelkek tükre tisztul áthatón,
Újjászületve bűntelenre gyón
Számtalannyi régi-régi vétket…
Tiszta szívvel megbűvölve halld
Angyalok csengő hárfa-énekét,
Hiszen gyorsuló idő egyre hajt,
Hogy indulni kell, számot adni majd…
Azért kell igaz, kristály-tükrű lét,
Hogy megbűvöljem az Isten fülét.
11.
Hogy megbűvöljem az Isten fülét,
Szerettem volna lírát lantomon,
Csoda-erejét hittem egykoron,
Hogy szférák bájoló zenéje véd…
Áradó dalok csábító hevét
Vágytam pengetni felkent húrokon,
Elhittem: e dal lelkemmel rokon
S lényegem e szűrt, bűbájos negéd…
De mint az álmod, addig létezel,
Amíg varázsa ébren tart, eképp
Tűnik előlünk, gyorsan múlik el,
Napjainknak változni, múlni kell,
Mert minden percünk fokról fokra lép:
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp!
12.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp,
Egy mozdulat volt, könnyed pillanat,
Csak emléke, mely végül itt ragad,
Örökítve: letisztult, régi kép…
Visszanézve, újra megélve: szép,
Mi lelkünkben belőle megmarad,
Régi szépsége tiszta lett, szabad,
S őrizzük tűnt évek emlékeképp…
S ha vágyunk majd hamarabb lép elő,
Elfog múlásra csábító érzet:
Legyek bátor, elsőként érkező,
Előre húz egy sürgető erő,
Sietni kár…messze még a végzet,
Csak érintettem a mesét, a mézet.
13.
Csak érintettem a mesét, a mézet,
Nektár-cseppjének íze bódulat,
Részegít, igéz röpke perc alatt,
S könnyed valóm vágyaimba réved…
Repülni vágyó, kábult igézet
Cseppenként szerteárad, átszalad,
Elönti véremet s a vágyakat,
S lelkem rejtett zegzugába téved…
De addig, talán, mégsem halhatok,
Míg ismerős vágyakozás éget,
Amíg szólnak a hívó dallamok,
Ha elhallgatnak, úgyis meghalok…
Ennyi lenne? Véget ér egy élet,
S árva lelkem kincse semmivé lett?
14.
S árva lelkem kincse semmivé lett,
Lantom húrján időtlen dallamok,
Csendem felé fáradtan ballagok,
Ifjú virágzásom szerteszéled…
Vágyak nyomán vérem már nem éget,
Nincs több, mit e percektől kaphatok,
Időm lejárt, szorongató marok
Préseli testemből már a véget…
Hogy volt-e küldetésem: nem tudom…
Azt sem, dallamom másnak mit jelent,
Volt-e igaz zeném a lantomon,
Vagy csak múlékony, néma fájdalom…
S mégsem leltem vakító végtelent:
Meghemperegtem minden vágyba lent.
Mesterszonett
( Oscar Wilde: HÉLAS! )
Meghemperegtem minden vágyba lent
S lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
Kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
Amelyre egy ünnepnapon sekély
Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
És az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
Ormon, dalolva téged, tiszta élet,
Hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
Csak érintettem a mesét, a mézet –
És árva lelkem kincse semmivé lett.
(A mesterszonettet Kosztolányi Dezső fordította)
5 hozzászólás
Elámultam..de ez nem is jó szó..
FANTASZTIKUS!
Igazán MESTERMŰ!
Ez az, amit én soha….:(
Olyat remekeltél, annyira szép mindegyik, hogy nem is ragozom..olvasni kell..és csodálni!
Gratulálok, kedves Andrea!
Elviszem, köszönettel!
Hú nagyon szép! Minden elismerésem!
Barátsággal Panka!
Zseniális!
Köszönöm szépen.
Természetesen az túlzás, hogy zseniális. Érdekes, mert amikor írtam, nem szerettem egy darabig. Talán azért, mert maga Wilde nem áll annyira közel a szívemhez. Aztán, valahogy, az idő műlásával, sikerült megszeretnem ezt a koszorút is.
Szia Szkít! 🙂
A szonettkoszorúid engem teljesen elvarázsolnak. Szóhoz sem jutok, bár az az első a kedvencem. Annál jobban nem fogsz meg semmivel! 🙂
Azért azt meg kell jegyeznem, hogy e műfaj királynője vagy, s ezzel nem túlzok.
Nagyon szépen összeraktad ezt is, öröm olvasgatni és visszatérni hozzá!
Gyönyörű, pontos, tanítani kellene! 🙂
Szeretettel: Kankalin